És velem... ?

- Velem nem?
- Veled nem...

Conclusion No. 2.

Hajmeresztő ötletek. Csupán egy furcsa tézis kerít a hatalmába, de olyan sebességgel, hogy feleszmélni sincs időm. Máris a képzetek titokzatos világának a részese vagyok, ott állok, magányomban, és azon gondolkozom, vajon ez a vég? De milyen vég? Sokféle létezik. Van úgy, hogy az embernek meg kell halnia az élete során, hogy utána csodával határos módon felébredjen, hogy az egész csak egy szörnyű álom volt, és a halál csak egy olyan vágy, amelyet nem szabad akarattal elérni. Egy olyan, amiben nincsen szükség társra, odaadásra, szép szavakra, csak arra, hogy mindenki elfeledjen, és az emlékek a törlődés útjára tévedjenek. Senki se gondoljon rám szánalommal, groteszk képzetekkel, melyeknek csonka vége az, hogy miért tetted ezt?

Az én emlékem ne éljen tovább.

A képzetek világa elkápráztató hely. Nincs benne semmi földöntúli, semmi földön kívüli. Hiszen mindent az emberi elme alkot, ami itt van, ami ezen a csodálatos vidéken terül el. A házak a gondolatokból épülnek fel, és a szerelmesek negyedében kedves, boldog, felhőtlen emberek integetnek felém, mint új ismerősre. Pedig tényleg most látnak először, eddig nem jártam itt. Azonban az örökkévalóság nem létezik, és ezen rész is lassan a végéhez közeledik. Az út véget ér, kénytelen vagyok bekanyarodni jobb kezem irányába. A negyed a sikátorokban vesz el. A házak roskadtak, feketék, korom járja át őket. Mellettem nem sétál senki, bereteszelt ajtók, és kideszkázott ablakok garmada díszíti a környéket. Valami furcsa halálvágy lesz rajtam úrrá, és mindezt nyomatékosítja az, hogy sikolyok hallatszódnak a falak mögül. Valakit kínoznak, és én talpra szökkenve próbálom betörni az ajtót, hátha tudok segíteni. De fejemben kósza hangok szólalnak meg:

– Rajta már nem tudsz segíteni.

Megrengető ez a pesszimizmus, mégis magától értetődő. Tovább kell, hogy menjek, azonban az út ismét véget ér. Egy rövid sávon haladok keresztül, mely átvezet a gyermeki boldogságon, az itteni gondolatok a gyermekkor szépségeit varázsolják előtérbe, amikor még nincsen gond és baj.

A halál után azt hittem, hogy nem jöhet rosszabb. Tévedtem. Lassan befordulok egy újabb negyedbe, mely a magányt jelképezi. Lényegében itt kell rádöbbennem a szomorú igazságra: van rosszabb, mint a halál. Sokkal. Klasszisokkal. És nem az a magány a szörnyű, amelyet az ember saját magának épít fel, begubózva. Hanem a természetes, amikor tudja, hogy senkire sem számíthat, holott azt hitte, hogy vannak olyanok, akiknek fontos a jelenléte, akinek fontos az, hogy mosolyogjon, aki nem akar a másiknak fájdalmat okozni, mégis megteszi. De talán ez az élet rendje, az olyat mindig sokkal könnyebb megbántani, akit szeretünk. Én is ilyen vagyok. És talán én vagyok erre a legjobban képes.

Az egyik ajtó tárva nyitva van. Belépek rajta, az oszladozó fal majd rám esik, de új gondolatokkal takarossá varázsolom. A lámpát felgyújtva bezárom magam mögött az ajtót, és várok. Várok.

Nekem már csak ez maradt.

Boldog karácsonyt

"Nem tudok én igazi ajándékot osztogatni
Mint a tehetősek aranytollat és cigarettatárcát
Én mindenféle szép szavakat gyűjtögettem
Adogattam olcsón, még nekem is maradt,
Gondoltam ezekből csinálok most valamit
Komponálok egy szép karácsonyi korált
Amit aztán majd együtt fogunk énekelni..."

Boldog karácsonyt mindenkinek!

Mazochizmus

Talán csak én vagyok mazochista, önsanyargató, és önmagát kínzó egyén, ebben a világban. Most legalábbis úgy érzem. Karácsony lesz, és egyedül én vagyok képes arra, hogy a múltban kutassak, olyan érzetek, olyan dolgok után, amelyek nem szépek, és nem idilliek. Mélypontok, és olyanok, aminek hatására elgondolkoztam azon, hogy van-e értelme ennek az egésznek, miért vagyunk itt, és miért kell ennyire érzelem-centrikusnak lennünk. Miért él az emberiség a Földön, és miért mi vagyunk megáldva komoly gondolkodókészséggel? Hiszen ezzel rontunk el mindent.

Miért elevenítem fel azt, ami már remélem, hogy elmúlt, legalábbis remélem, hogy már nem látja így, szürke ködben a világot? Velem szemben, persze. Változok, folyamatosan alakulok, karakterem nem állandó. Ő viszont mindig ott lesz. Mindig. A szívemben, az eszemben, és nem feledem Őt. Akkor sem, ha éppen aktuálisan nem vagyunk jó viszonyban, és akkor sem, ha tudom, hogy a barátságunk már csak a végnapjait éli. Ez persze nincs így abszolút, sőt, csak szemléltetem azt, hogy mennyire fontos. Vagyis... Ugye te sem érzed úgy, hogy ezek az utolsó napok? Nem akarom őt elveszíteni sosem. És remélem, hogy nem is fogom soha. Ugye nem érzed úgy, hogy elhanyagollak, hogy már nem szeretlek, hogy csak úgy nézek rád, mint aki meghallgat téged? Miért vonatkoztatok mindent a jelenre, amikor már az a múlt történése? És miért gondolkozom el minden egyes szaván, amit leír?

Holnap Karácsony. A szeretet ünnepe, mondták a nagyok. Ilyenkor csak a szépre, csak a jóra kell gondolni. Én mégis miért fordulok ki? Miért gondolok a rosszra?

Szeretem őt. Nagyon. Jobban, mit hiszi. Még jobban, mint régen.
Jobban. Sokkal jobban.

Imádok mindenkit

Imádom az életet, imádom a zsűrit, imádom a közönséget, imádom Tabánit, imádom Amyt. *.*

Elegem van...

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

Annyira, de annyira mérhetetlenül gyűlölöm. Már... gyűlölöm. Irritál, utálom, embert én még így nem akartam megölni, mint őt. Erősen le kell szorítanom a kezem, ha nem akarok valami olyat beírni, amivel úgy beletaposok a lelkébe, hogy abból az állapotból nem tud feljönni soha többet. Ölhetnékem van. Eddig orosz rulettet akartam játszani, magammal végezni, talán könnyebb lenne a világ, most gyilkolni van kedvem. Tök mindegy, hogyan. Felakasztani, felgyújtani, egy fegyverrel lelőni, megfojtani, vízbe, vagy csak pusztán, természetes módon, ciánt keverni az italába, tömény kénsavval szétégetni minden egyes belső szervét. És röhögnék. Röhögnék a hullája felett. Kacagnék. És örülnék. Boldog lennék. Felhőtlenül. Jó munkát végeztem. Nagyon jót.

Őrült vagyok... Vigyetek el. Örökre. Igen, itt ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék.

Ez az élet...?

Régen írtam már hosszú bejegyzést. Időhiány, erőhiány, ihlethiány, válság. Nem tervezek most sem ömlengést, csak leírom, amit gondolok, és ami történik velem, és meglátjuk, mi sül ki belőle. Talán valamiféle reform lesz ez a bejegyzés, ugyanis így még nem hiszem, hogy beszéltem, inkább csak a problémáimat vetettem írásba, és gyűjtöttem egybe, hogy panaszkodhassak kicsit. Meg is tettem, most viszont megpróbálom a mesélős részt átvenni.

A napjaim eléggé érdekesek, manapság. Anya kórházban, indokokat nem részletezem, aki szeretné tudni, és akinek van joga tudni, annak úgyis elmondtam, a többiek meg nem érdekelnek. Antiszociális hozzáállás, de ez van, ezt kell szeretni. Iskolai hajtás, félév előtt, dolgozatok garmada, és a pihenést egy újabb dolgozattal ünnepeljük meg. Hoppá, kezdek megint panaszkodni? Lehet mégsem megy nekem ez a napi történések leírása, hiszen a jó megmarad, a rosszat meg... ki kell írnom magamból. Kezd nagyon elegem lenni a nyelvekből, de ezen kívül még mindig nagyon szeretem őket. Igen, ez paradox volt, tisztában vagyok vele, viszont ez a tényállás. Kétkedve várom a Csillag születik döntőjét, valószínű, hogy megint győzedelmeskedik a bunda művészete, eshetősége. Ezen kívül megalkottam egy karaktert is, és Amélie-re várok, hogy írja meg a kezdőhozzászólást, és elméletben majd utána játszunk, és meglátjuk, mennyire válik be maga az egész. Küzdöttem érte, de mások sokkal többet tettek le érte, amit itt, ezúton is köszönök nekik, hogy beáldozták magukat. Remélem, hogy nem hiába, és tényleg jó lesz a karakter, és azt is, hogy akarnak is majd vele játszani, hiszen ezért alkottam, hogy legyen egy olyan univerzális karakter, akihez nem kell igazán külön ihlet, hanem természetesen jön.

De... ami a legfontosabb, hogy Amélie igényeit teljesíteni tudjam. Igen, tudom, hogy magamnak kell a figuráimat megalkotni, de ettől függetlenül csak bennem van a megfelelési vágy, hogy ő tényleg, élvezze a játékokat, velem, bár remélem, hogy azért ez eddig is így volt, hiszen mindenki tudja, hogy ilyenekben nagyon érdekes felfogású vagyok, mivel gyűlölöm a saját játékomat, és a megalkotott kis szösszeneteimet. Úgy, összességében azt hiszem ennyit szerettem volna mondani. Majd igyekszem azért többet, és sűrűbben írni.

Fényév távolság

Mert mi 40 pont, ha nem ez? Szavakba nem tudom önteni...

...

Rohadjanak meg. Köszi.

Sár és vér

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

1909-1944

Az utolsó esély

Már csak egy labdarúgás van, már csak egy rúgás. Ne rúgd be, kérlek. Hagyd ki, fuss el előle, legyen kapufa, vagy fölé, bármi. Inkább add át az ellenfélnek a labdát. Mert ez a kapu nem a győzelmet, hanem a véget jelenti. A te történeted még nem ért véget, még csak most kezdődik. Ez is csak egy nehéz időszak, mely az életben szinte mindig előfordul. Nehézségek mindig lesznek, legyőzzük őket, és vége a játszmának, az élet zajlik tovább.
Ez egy hosszabb küzdelem, végeláthatatlan, mégis, minden rendben lesz, tudom. Erős vagy, és nem adod fel. Elrontani mindent könnyebb, de te sosem rontasz el semmit. Most se tedd. Nem szabad, érted? Nem. Megtiltom. Igen, én, a keresztfiad. Egyik keresztfiad. Nem érdekel a múlt, nem érdekel semmi olyan, hogy egyszer már megtörtént, amit túléltél. Kitörlődött, mert most nem az a lényeges. Az csak egy befolyásoló tényező. Az a lényeg, ami jönni fog. És az a szép jövő, a gyógyulás után. Szebb, mint az eddigi.
Nem léphet fel megint keringési zavar. Nem történhet meg. Ne történjen meg, könyörgöm. Nem szabad elmennie. 46 éves... Előtte áll még az élet. Még annyi mindent megtehet, még annyi minden történhet vele. Azt mondtad te fogsz ott ülni mellettem az esküvőmön, mint násznagy. Neked még ott kell ülnöd a ballagásomon, a diplomaosztáson, és együtt izgulni, hogy felvesznek-e az orvosira, vagy sem. Négy nap... Túl hosszú. Túl hosszú. És ez még csak az első. Jó esélyekkel indulsz, ne hagyd magad legyőzni. Te erősebb vagy.
Négy nap...

Conclusion

London. Eljutottam ide is, életemen merengek, miközben a Temze partján nézem a folyóban úszkáló apró kacatokat. Kacatok, melyek már senkinek sem kellenek, mégis lehet, hogy valaha egy szív volt beléjük zárva. Bár lehet, hogy érdekes látvány lehetek, hiszen abszolút turistának tűnök, és mit keresek egy folyó mellett, amikor járhatnám az éjszakai életet rejtő várost, de nem, nem követem milliónyi ember példáját.
Elsétál mellettem egy kétes kinézetű alak, fekete ruhában. Valami hosszú kabátszerű, gallérja belelóg az arcába, így nem látom. Hátrafordul, majd szuggerál. Sóhajtok, és várok, hogy elmenjen, vagy valamit csináljon, nem bírom, ahogy a tekintete fúrja a hátamat, és égeti bele a lyukakat. Leül mellém. Nem tudom miért, de ő is elkezdi nézni a folyóban úszkáló lakatot, fémdarabokat, illetve egyéb hulladékot. Mert ezek már tényleg azok, nem lehettek fontosak. Amit eldobunk magunktól, az nem fontos. Vagy lehet csak azért dobjuk el, mert elfelejtjük, hogy erre nekünk szükségünk van.
Én nem dobtam el magamtól soha semmit. A tartalmától megfosztott chipses zacskók nem számítanak, de ami tényleg fontos volt, az még most is ott van valahol. Eltűnődöm azon, vajon fekete ruhás társam min gondolkozhat, nem ismerem, mégis foglalkoztat az, hogy mi járhat a fejében. Már szinte várom, mikor veszi elő a tőrt, majd szúrja a hátamba, és a bizonyítékot kihúzván engem belelök a folyóba, hadd süllyedjek a mélyére. Senki sem keresnek, idegen vagyok, turista.
- Szereted? – szólal meg, teljesen váratlanul, és a szó hatására odafordulok, majd vissza a folyóhoz. Egy követ markolok meg hirtelen, és dobom bele a fodrozódó víz birodalmába.
- Igen. Nagyon – fájdalommal telve mondom, majd hozzáteszem, mintha csak egy hőn kedvelt barát lenne, akinek kiönthetem a szívem, mert tudom, hogy úgysem adja tovább a titkot, a szavakat, mondatokat, melyek elhagyják az ajkaimat. – És elhanyagoltam.
- Még nem késő visszacsinálni. Csak bízz magadban, és mutasd meg neki – adja a tanácsot a bölcs, én pedig sóhajtok a nagyvilágba. Odafordulok ismét, és a fekete kabát már nincs mellettem. Talán csak ez is egy múló emlék? És itt is hagyott? A közelben nincs hasonló jellemleírású személy. Eltűnt. A folyóba nézek, de nem látom a testét.
Ami fontos, azt nem dobjuk el… Örökké a szívünkben élnek, és mellettünk lesznek, társként, egy egész életen át. És nem számít, hogy a tanácsuk egy otthoni szobában, vagy a Temze folyó partján jön elő. Mert mindenhez kötődik egy foszlány…

Ő

Igen, már megint Ő. Kezdem úgy érezni, hogy a blogom már függő lett vele szemben, mert valahogy majdnem mindig ide menekülök, amikor rá gondolok, és olyan gondolatok törnek rám, amelyeket meg kell osztani a nagyvilággal, vagy inkább csak magamnak kell beismerni ezeket.
Lehet, hogy változtam.. És milyen rossz irányba. Elhanyagoltam. Teljesen. És ennek a következményeire még csak most döbbenek rá. Borzalmas érzés, és neki fáj, nekem fáj, mindenkinek fáj, és kínoz, éget, megöl. Majdnem elfelejtettem. Mert nekem nagyobb gondom az, hogy mikor hív ki felelni Czipa. De nem ezért... Tényleg. Egyszerűen annyira egybemosódnak a napok, a dátumok...
És nem vagyok jó születésnapokban. Nem tudom őket megjegyezni. Az övét tudom, de a tudatomig el sem jutott, hogy tizenötödike volt. Meg sem fordult mondhatni a fejemben, vagyis rá sem néztem a Windows naptárára, vagy egy hagyományosra, hogy nézd már te hülye, hányadika van, te istentelenül hülye.
Két ént akarok, és az egyik korholjon le minden miatt, amit teszek. Nem csinálom jól a dolgokat. Minden... Minden olyan rossz. És most nem tör belőlem elő az ego-világérzet, mert nem érdekel, hogy nekem is fáj. Nem tud foglalkoztatni. Csak az számít most, hogy neki fáj, fájt, és boldogtalan volt. Nem érdekel saját magam. Nem foglalkozom magammal.
Csak Ő számít. Csak... És én szeretem. Tényleg. Most is, ugyanúgy. Nem, nem ugyanúgy. Jobban. Sokkal jobban. És jöjjön haza, mert meg akarom ölelni.
Nem érdekel, hogyan, de el_kell_jutnom Dunaszekcsőre. És nem érdekel, hogy mi van, felkeresem. Ha kell, hatszázezer embert kérdezek meg, mégis merre van a Halász utca. Látni akarom vele a házuk mögött elterülő rétet, figyelni a szivárványt, de nem azt, amelyik esetleg ott látható, hanem aki mellettem lesz. Csak mellettem.
Szeretlek. Remélem el fogod olvasni ezt a bejegyzést. Nagyon szeretlek. És ez nem csak két egymás mellé rakott, jól hangzó szó. Ezek őszinte érzelmek... Én tényleg nagyon. Nem tudom elképzelni az életem már nélküled. Szeretlek... Szeretlek...
Suttogó füvek.

Elisabeth

Megengedte. *-* Imádom. Elisabeth. Jön. Hamarosan. *-* Annyira féltem tőle, ezért is volt az, hogy anno volt az a kavar, és Floisse Jack húga lett. Majd ugye utána megint egy nagy kavar, melyre azóta is pontpontpontozok azért, de mindegy, nem érdekel, jó lett ez is, de a legjobb az Elisabeth lesz akkor is. *-*
Fejbe lettem vágva egyetemi jogkönyvvel. Vastag, meg minden, de én akkor is tudom, hogy szerelmes belém, szóval hehe, én mindent tudok, és nem tudod előlem eltitkolni. Végül is így belegondolva, bennem mit nem lehet szeretni? Még én is szerelmes vagyok magamba, de te akkor is jobban szeretsz engem, mint én magam, ez pedig nagyon nagy szó. :P
Tudom, hogy ez most egy ömlesztett hülyeség, de le vagyok fáradva, szóval nem is kell tőlem nagy prózai ok-okozati művet várni, melyben kifejtem, hogy ez a legeslegszebb világ, mely csak lehet. Igen, Candide olvasónaplót kellett írnom tegnap, vagyis rövid tartalomleírást, ennek a hatását, illetve a nyomait még mindig érzem. Ráadásul ma azt vettük. Annyira nem rossz. Szigorúan röviden, persze.
Nyávoghatnék, de ha már vidám a hozzászólás, nem rontom el semmivel. Hiszen Elisabeth. *-* Chris *-*
Ari éppen szüreten van, szenved szegénykém. :-\ Én meg holnap megyek születésnapra a tolvajomhoz. Vagyis nem oda, de a szomszédjába, mamához, aki tud a dologról, szóval majd mondom neki, hogyha hideg vagyok, csakis emiatt van. De mamát szeretjük, és nem mutathatom ki, hogy mennyire gyűlölöm az unokatestvéremet, az unokáját, azért, amit velem tett kétszer. Rohadna le a keze.
Amy Németországban van. Hiányzik. De biztos jól érzi magát, és ez tartja bennem a lelket.
A bestiatan pocsék volt, de Chris és Nath elvoltak, az óra elején, illetve magukban is elszórakoztak.
Hiányzik Faith. Nagyon.
Talán ennyi... Majd részletes leírás még készül minden egyébről, ami esetleg homályos, de nem rontom el a bejegyzés hangulatát.

Again...

Igen, ismét elindult az, amit minden szülő epekedve, és minden diák antiértelemben várt. Egyszerűen még most sem hiszem el, hogy megint itt van, és járhatok, tanulhatok, alig lélegezhetek, és a minőségét sem vagyok képes igazán felfogni. Le vagyunk terhelve. Máskor akkor adnak fel ennyi házit, tanulnivalót, amikor az év közepén vagyunk, de nem, már most, az első héten folyamatosan piszkálni kell minket, már mondjuk, milyen faktunk lesz, mindent már ebben a szent pillanatban, minden tantárgy hülyeség, csak az nem, amit az a tanár tanít, persze az senkinek sem számít, mivel is akarunk mi konkrétan továbbmenni.

Nem leszek hosszú, igazából erőm sincs írni. Nem pörög az agyam, egyszerűen, le vagyok blokkolva, válság van, ezek szerint az agyi kapacitásomban is. Éppen felvilágosodom, drága irodalomtanárunk által, aki első órán leterrorizált minket, és írtunk egyfolytában. Holnap meg felelés belőle, és biztos, hogy nem egy ember. Jó lesz...

Három kávét ittam meg, mit használt? Semmit. Semmit. Ugyanúgy csukódnak a szemeim, és még mindig ásítok. Törin, első órán azt hittem el is alszom. Kávézni fogok, igen, de erősebbet, még erősebbet. Anyának nem tetszik az ötlet, szóval sutyiban fogok. Nem fogom bírni nélküle.

Francia... Hagyjatok, hagyjatok. Már megint én vagyok folyamatosan basztatva, nem igaz, hogy nem képes leszállni rólam. Miért kell engem piszkálni? Nem lehet ok, hogy nem vagyok jó, mert egész jó vagyok. Az sem, hogy túl jó, mert vannak nálam sokkal jobbak. Nem szóltam be neki, nem volt semmi, tökre normális voltam, mégis én vagyok ugráltatva, pitiáner dolgok miatt. Nem fogom bírni egy éven át, nem. Ha tényleg így lesz...
Évvégén leosztályozózom belőle, és au revoir.

2 nap...

2 nap... Kevés, mégis túl sok. Hiányzik. Az smsre sem válaszol. Mindig szólt, ha van valami. Hiányzik. Nem tudok meglenni nélküle. Most tapasztalom, hogy két nap milyen sok, igazán. Eddig nem értékeltem, hiszen semmiségnek tűnt, de nem az. Ilyenkor tűnik fel, hogy mennyire ragaszkodom hozzá, és mennyire szeretem. Talán kissé betegesen is. Wia azt mondja, hogy minimum, mintha szerelmes lennék, annyira aggódom túl a dolgot. Biztos sok dolga van. De... én attól még félek. Ha valami történne vele... Nem tudom mi lenne, de nem, nem bírnám ki. Beleőrülnék.

Danival van, biztos. Biztos vagyok benne. De mi van, ha komolyabb? Meddig lesz ez még így, meddig kell nélkülöznöm, meddig kell kibírnom nélküle? Miért idegeskedek ennyire? Miért szeretem ennyire? Miért?
Miért?
Miért?

Nem tudom. Nincs válasz. De én akkor is... félek. A tudatlanság megőrjít.

Szeretem

Nem tudom, minek írok, csak úgy szimplán, le kell írnom: szeretem. ^^

Freedom

Találó cím. Hiszen ez tényleg szabadság. Bár nem harcoltam érte, mint anno sokan, de azért jól esik, pedig csak egy szavamba került. Harc? Nem, az nem az én stílusom, én diplomatikus vagyok. Semmi értelmét nem látom a harcnak. Csak emberek hullanak el, bár az tény, hogy az elszaporodás ellen tökéletes. Túl sokan vagyunk már ezen a Földön.
Túlságosan is.

És mennyien nem élnek emberien. Nem is emberek, hanem csak emberszerű lények. Mindegy, nem elemezgetem senkinek sem az életét, hiszen úgy rontja el, ahogy akarja. Persze azért az jobban esne, ha ez másra nem lenne kihatással. Minden felfordult, és már semmi sem a régi. Nem mintha én olyan sokat éltem volna már, hogy ilyen komoly kijelentéseket tegyek, de az biztos, hogy a rövid életpályám folyamán ez az egész mindenség változik.

Az emberek önállótlanok. És ez még csak egy dolog, hiszen semmi ambíció nincs bennük, hogy esetleg önállóvá váljanak. Mindig, minden egyes problémát mással kezeltetnek le, és kissé gerinctelen módon máshoz rohannak, és a problémaforrást kibeszélve osztják az észt a gondjukról, bajukról. Majd utána pedig olyan infantilis lépéseket akarnak tenni, hogy csak a fejét fogja az, akin az egész lecsapódik.

És ez a személy mindig én vagyok.
Ettől menekülök.
Mert én nem fogok mindig ott lenni, hogy más helyett tartsam a hátam.
Sebes vagyok, mert ostorral csapkodnak, ha kell, ha nem.
Nem vagyok ló.
Nem...
Ember vagyok.

Nem felejtett

Nem felejtette el. Imádom. Köszönöm. ^^ Nagyon szarul esett, hogy nem kaptam semmit lényegében, még smst sem, nem írt rám msnen sem, mondjuk nem tudom fent volt-e, de nem felejtette el, kiírta már elsején is, csak nem figyeltem. ^^ Szeretem, és köszönöm. ^^

Nem lennék

Igazából ma nem kellene írnom, mert nem tudnék. Mert Kecskeméten kellene lennem, és ott szórakozni, röhögni, meg mesében részt vennem, roston sült csirkemellet ennem, és bulizni Erinékkel. De ez nem jött össze, miért? Mert nincs pénz. Én meg ne költsem a pénzem ilyenekre, mert ne legyek telhetetlen. Pedig milyen jó lenne...

Nem jöhet! NEM JÖHET! Én esküszöm, hogy egyszer felkeresem a szüleit Arinak, és kioktatom, hogy vegyék már észre magukat, a lányuk életét teszik tönkre azzal, hogyha egy köbmilliméternyi légteret nem adnak neki. Pourquoi? Mi értelme van ennek? Miért nem örülhet igazán, és miért nem érezheti azt, hogy szeretik? És miért kell eltiltani Baktától?

Neki jönnie kell!

Bunkó vagyok, tudtátok? Nikol megmondta. Nézzek magamba, mert bunkó vagyok, állítólag. Miután mindenkinek összevissza hazudott, és játszotta a kurvát, elnézést a ronda kifejezésért, a sok kavarással, hadd ne én nézzek már magamba. Még neki áll feljebb, komolyan mondom... Nem én csaltam meg őt az állítólagos kapcsolatunk alatt, én maximum csak mást jobban szerettem. Igen, bevallom, jobban szerettem egy másik lányt. Aki sokkalta érettebb nála, pedig ő tartott engem éretlennek. Nőjön fel, ennyit tudok mondani. Persze erre már nem mondott semmit, ez olyan tipikus.

Nekem van igazam. Ja, és még egyszer: bunkó vagyok. Igen, drága Gerard, te bunkó vagy.

Még ha késve is...

Találkozó, 2009. július 12. 11:00 Keleti pályaudvar, Érkező-indulótábla alatt. Igen-igen, erről beszélek én most, és fogok is most szerintem egy ideig. Próbálok mindent leírni, a lehető legjobban, saját véleményemmel fűszerezve.

Jó volt. De tényleg, én nagyon jól éreztem magam. Bár érezhető volt, hogy a társaságnak azért még össze kell szoknia, és mégis csak első találkozó volt, nagyon élvezetesen volt, egy-két dolgot leszámítva. Mindegy, ezekre majd visszatérek később, amikor jön a sarkalatos pont, de hát blogról van szó, jogom van leírni majd a mellékes megjegyezni valókat.

Nem untatok senkit sem azzal, hogy hogyan kerültem oda, milyen módon, csak röviden mesélem el az utamat, ugyanis volt ott egy-két érdekes részlet. 569-es tokaji IC járat... Tibi, mondom röviden. Jó-jó. Szóval, megtaláltam a fülkémet, és a kocsimat, nagy nehezen, egy ember segített ki, hogy én kapásból rossz irányba indulok, szóval a másik irányban keressem a 370-es kocsit. Egy idős házaspárral voltam egy fülkében, olyan Roxfort-feeling volt, még a vonat is piros volt, szóval nagyon király volt. ^^ Lefelé menet velem akarták kinyittatni az ajtót, előre is engedtek volna, de én beálltam hátra, hogy fogalmam sincs, hogy kell kinyitni, szóval maradok inkább itt, menjenek nyugodtan előre. Kiderült, hogy egy kivilágított zöld gombot kell megnyomni, és máris minden jó lesz, de hát na, én ilyen vagyok, és kész.
Valahova nagyon hátra érkeztem, szóval előre kellett sétálnom, azt hittem, hogy bemegy a vonatom egyenesen az épületbe, eddig mindig így volt - a Nyugatiban. Az első ember, akit megláttam, Rosetta volt, nagyon örültem neki, hogy ott volt, és itt is nagyon köszönöm neki. =] Ott volt vele már Aido, Wia, Cala és Blaze is. Nekik köszöntem, Erin ki is jelentette, hogy ő nem ölelkezik, meg puszil, szóval ezt felejtsem el, szóval neki járt a barátságos vállon veregetés, mint ahogy azt megbeszéltük. :D Később intett Virág, hogy menjünk már oda, hát igen, tipikus esete, hogy ők ott állnak ketten Castorral, és a tömeg menjen oda, ne pedig ő. Castor meg ugye végig maradt mellette, így ő sem jött. Nekik is köszönés, majd lassan még érkeztek ember, köztük Raphael, meg Togi, aki Kamillákat kísérte. Lassan mindenki megérkezett, szóval gyűlt a társaság. Páran elmentünk a Mekibe, hogy azért vegyünk valamit. Erinnel filóztunk (akivel amúgy első percben megtaláltuk a közös hangot, hát nem is csodálkozom :D), hogy menjünk-e kávézni, de a végén nem mentünk, és mint kiderült, negyed óra Meki közepén beszélgetés után, hogy mindenki rám vár, hogy vegyek már végre valamit. Jellemző... :D

Visszamentünk, megérkezett Amelie is, szóval minden oké volt, el is indultunk, jó lassan. Virág ellopta a beugrót, amit Erinnel ketten csináltunk, hogy ő majd cipeli, így a füzetem is. Rosetta megmutatta, milyen könnyen ki lehet engem rabolni, hátulról. Utána meg beállt mögém, és elkezdtünk menetelni. Itt volt kavar, szerintem még Virág sem volt benne teljesen biztos, merre menjünk. Mi mentünk, vissza is szólítottak minket, mert állítólag túlságosan is sietünk. Az elején az volt a gond, hogy szinte nem is megyünk, na mindegy. Megérkeztünk, az a lényeg. Lepakoltunk, rendeltünk, én mérget rendeltem, ami amúgy ha jól emlékszem a Wild cherry névre hallgatott más néven, isteni volt, imádom Erint meg Blaze-t, ők javasolták.

Virág köszöntőt mondott, oké, ezen is túl voltunk, ezután jött a "szivatós" feladatsor, amiben szerintem nem volt semmi gáz egyáltalán, de mindegy. Mi abban a szivatás, hogy elmondjam Gerard szerelmi életét? Persze úgy adtam elő, viccből, mintha Nikol itatta volna le, amikor lefeküdtek, de hát most na, csak vicc volt, Virág meg komolyan vette, szerintem.

Amint ezzel megvoltunk, jöhetett a beugró. Virág mondta, hogy vegyük komolyan, ami egy hülyeség, játékot nem fogok komolyan venni, i'm so sorry. Elkezdtük a dolgot, először valami hülye táblás dolgot akart ránkerőltetni, de mi ahhoz nem alkalmazkodtunk, sima Beugrót készítettünk Erinnel, szóval kiharcoltuk, hogy csak azért is olyan lesz, mint amilyen mi mondunk (Don't try to understand me just do the things I say :P). Meg is lett, elkezdtünk játszani, először nem volt nagy lelkesedés, alig szólítottak a zsebszövegnél, csak mi Erinnel, felváltva, de a végén csak belejöttünk, a váltóláz szerintem jól sikeredett. Amikor azt mondták, adjam elő Gerry-sen azt, hogy a Warenia által rendelt rózsaszín combfixet Gerardhoz küldik ki, félreértés miatt, elgondolkoztam, mert hát na, Gerard összetett jellem, hangulatfüggő nála nagyon, olyan, mint a tavasz.

Megvoltunk ezzel is, a végén, Raphael iszonyatosan sokat szerepelt, de röhögtünk rajta nagyon, szegény be is verte a fejét. Virághoz aggasztó telefon jött, de az öcsijével már minden rendben, szóval oké minden. Mivel a levegő elfogyott, felmentünk a galériarészbe, ahova a végén felvittük a laptopot is. Csak extrások voltunk ott, persze, hogy el lettünk könyvelve klikként. A többiek cigiztek, szóval jogunk volt nekünk is felmenni, mert már fulladoztunk. Ráadásul Erin elhozta a k*rva nehéz laptopot, feleslegesen, ez a 15 perc gépezés kijárt nekünk, amíg üdvözöltük otthon maradt társainkat. Virág persze félrehívott, és előadta a sértettet, hogy nem ezért hozatta a laptopot, mi ő, nagyfőnök? Na mindegy, no comment... Ezután volt a kvíz, 1-2 kérdés kivételével én mindenre tudtam volna válaszolni, szóval nem volt nehéz, nekem, aki végig itt volt az oldalon.

Ezután pedig sajnos már mennem kellett, szóval kisétáltunk páran, akik szintén mentek, Blaze, Erin, Aido, meg ugye velem Rosetta. :-) Én végig paráztam, hogy nem érjük el a vonatot, plusz annyi aluljárón mentünk át a Sirius felé menet, hogy nem tudtuk Rose-zal merre menjünk, mert a többiek a Blahán felszálltak a villamosra. Mindegy, követtünk pár külföldi egyetemistának kinéző embert, és elég lett volna egy zebrán átmenni, onnan meg egyenesen a Sirius felé, nem pedig 6 aluljárón át. :D Megköszöntem mindent az én kicsi Rose-nak (megint köszííí ^^), beszélgettünk, majd felszálltam a vonatra, és jöttem haza.

Imádtam, de komolyan, nagyon jól éreztem magam. ^^ Azt kihagytam, hogy kineveztem időközben Kumikot prefinek, akivel azóta is meg vagyok elégedve. :) Szóval köszönöm mindenkinek, aki ott volt.

És hiányzott Amy. :( Olyan jó lett volna, ha ott lehetne. Meg Ari is. :(

Tanterv

Megírtam, befejeztem, büszke vagyok magamra, de komolyan. 5 perc alatt összehoztam a másodikos bájitaltan tantervet, és tök király lett szerintem *-* És mindenkinek tetszik, akinek eddig mutattam, szóval külön jó minden.

Don't try to understand me... just simple do the things I say...

Igen, megtaláltam a következő aláírásszöveget. Szerintem tökéletes, Gerardhoz illik, aki pedig azt mondja, hogy nem, az hazudik. És ez nem más, mint az iromány címe is. Nem tudom, miért ezt írtam oda, de most tökéletesen illik a hangulatomhoz. Engem nem megérteni kell, meg se próbáld, azt mondok, ami a szívemen van, ott pedig nincs képlet, nem lehet kiszámolni.

Nem tudom, hogy miről akarok írni. Majd talán kitalálok valamit időközben. Először is szeretném kijelenteni, hogy nagyon szeretem Amyt, persze. Lehet, hogy mostanság ezt nem nagyon éreztettem, pedig így van. Igyekszem írni a táboros, meg találkozós élménybeszámolómat is, hamarosan meglesz, i promise, de annyira, annyira nagy sietésben vagyok mindig, és még így sem érem utol magam.

Írni kellene bájitaltanra, de nem visz rá a lélek. Fel kellene keresni Daeront is, hogy segítsen már egy anyagot megírni, mert egyszerűen nem tudok rá időt szakítani, pedig tudom, hogy kellene. Tantervet is össze kellene már dobni, de nincs semmi ihletem még, sajnos. De majd lesz, tudom én, csak idő kérdése, tényleg. Augusztusban mindenképpen lesz. És tengerpartot akarok, mert ott minden könnyebb, és mindenre van ideám, de komolyan, és hiányzik, a hideg tengervíz, ami előtt mindig is szórakoztam, hogy én ebbe nem megyek bele, merthogy nagyon hideg, és nem bírom, de persze anélkül nem élet az élet a parton, hogy ne menj bele, szóval negyed óra gürcölés után csak belevágtam magam. És hiányzik Viki úszásoktatása is, meg, hogy milyen türelmes volt már velem, pedig nulla tehetségem van hozzá.
Na meg, hogy képes volt elviselni a sok csesztetésem, Dáviddal kapcsolatban.

Ariiiii. Táborban van, hiányzik. Nagyonnagyonnagyon. Amy is nagyon hiányzott, amikor a Balcsin volt. Olyan rossz volt, mégis neki biztos tök király lehetett, mondta is, és én elhiszem. De régen voltam már ott is, pedig kiskoromban mindig lementünk, minden évben, minden nyáron, egy-két hétre. Most meg... rohanás, semmire sincs idő, más célok, más vágyak. Új-Zéland, igen, az a király.

Írt smst. Sírt. Sírt. What happened? Miért sírtál? :( Ma fel kell hívnom, meg kell tudnom, ki bántotta, vagy, hogy milyen nézeteltérés támadt. Vagy talán Jack? Mert igen, elhanyagolja, és igen, én tudom, hogy ez Arinak fáj. Félek.

Csak kialakult ez így a végére, legalább nem a semmiről írtam. És ne feledd az igét: Don't try to understand me... Ne keress logikát ebben a bejegyzésben sem.

Nehéz...

Nehéz... Egyszerűen már hetek óta ezen töröm a fejem, és mindig ott lyukadok ki, hogy rossz minden így, és mindenről én tehetek. Mennyire fájdalmas lehet neki. És megutáltatom magam. Mesteri vagyok benne, könnyen megy, mégis nehezen. Paradox, de így van. Nem akarok tőle megválni. Pedig lehet, hogyha én nem lennék, akkor minden könnyen menne neki. Hiszen én vagyok, az aki összezavarja, a saját elmondása szerint. És én miért érzem azt, hogy nem szabad közéjük állnom, mégis azt teszem? És miért teszek meg mindent azért, akár még önszántamon kívül is, hogy ez ne legyen így? Hiszen én szeretem, nagyon, elmondani nem tudom, mennyire, mindent. Mindent imádok rajta. Nem láttam még, mégis imádom, és úgy érzem, hogy nem tudnék nélküle élni. Pedig eddig ment. De most már tudom, hogy nélküle teljesen üres az életem. Ha ő nem lenne, lehet, hogy nem lennék az, aki. Kell... Piszkosul. És tiltottan. Látni szeretném, mégis, a kilométerek nagy hátrányt jelentenek. És még mindig ott van mögöttem a gondolat, hogy én csak a bajt okozom, és az ő rendes életét teszem tönkre. És ki kellene onnan lépnem. De nem akarok. És a része akarok lenni, úgy, ahogy ő az én egyik részem, az én egyik énem. Hiszen... szeretem. Minden szava egy csoda számomra, ahogy leírja azokat. Az, hogy itt van velem, hogy szóbaáll velem. Pedig én annyi hülyeséget elkövetek, ami miatt utálnia kellene... És lehet, hogy azért teszem, hogy megutáljon. Hogy neki jobb legyen. Mert már mondtam, nékülem neki könnyebb lenne, és jobb.

Mocskos gondolatok... Utálok gondolkozni. El akarom veszteni ezen képességem.

Könnyebb lenne nélkülem?

Gondolkodni rossz

Túl sokat gondolkozok. Ezt már régóta tudom, de sajnos mindig póruljárok miatta, és ilyenkor rá kell döbbennem, hogy már megint felesleges volt. Bár néha hasznos, de ez egyre ritkább mostanság. Vajon ezek a kis röpke mondatok, melyek átszállnak agyamban egyszer elnyelnek? És én is egy fekete lyuk maradok, a nagy semmi közepében? Egy halott, akit a szürkeállománya vitt a sírba?
De én azt nem akarom, és mégis, tessék, tökéletes irányt mutatok arrafelé. És ez borzalmas érzés.
Szeretem.
És ha egyszerűen arra gondolok, hogy ő vajon mit gondolhat, miközben leírja nekem a hasonló mondatot, akkor elkezd rázni a hideg. Hiszen mi van, ha az, aki ezt írja neked, csak toleranciából írja, de nem így érez? És nekem egyáltalán miért kell ilyenen törnöm az agyam?
Szeretem, hiányzik, akarom, magamnak, csak magamnak, senki másnak.
Az érzelem egy tőr, mely lassan kiszúrja a szívem, és nem marad ott semmi. Csak az üresség. És mégis, az az üresség is ugyanúgy imádni fogja őt.

Még egy hónap. Túl sok. Nagyon. Baktalórántházát akarok, augusztust, és akkor láthatom. Nagyon várom már, nem bírom ki, most akarom látni őt. Jajj, őt is nagyon szeretem. Mondomén, hogy az érzelmeim, és a gondolataim fognak egyszer végezni velem. Miért van az, hogy nekem ekkora magas a ragaszkodásfaktorom, és én mindenkihez ennyire kötődöm?

Augusztust akarok, és nyűgös leszek, ha nem jön el azonnal.

Nyaraltam. Jó volt nagyon. Nem fogom sokáig taglalni, mert készül róla egy hosszabb lélegzetvételű leírás, de azért a tényt megemlítem. Bár voltak döccenők, miszerint már megint ki lettünk rabolva, azért jó volt nagyon, bár nem mentünk Velencébe. Kiküldtem ott a képeslapokat, pedig apám próbált rávenni, hogy majd adjam fel itthon, hamarabb megérkezik, és olcsóbb. Nem érdekel a pénz, akkoris ott adtam fel, és kész. És legalább a postás beszélt angolul, ez azért tetszett, mivel mindenki csak német. Na jó, a recepciós is, bár borzalmasan. De a péksüteményes nőci (akinél négy darab meggyes rétest vettem, 2000 ftért, körülbelül), csak németül, meg horvátul. És mondta, hogy zusammen. Akkorát röhögtem, nem értette miért.

Coming soon.

Mozgalom

Nem holmi kis szövetkezetet szeretnék most létrehozni, így, a cím után, csak szimplán leírni a mai napom csodálatos történetét. Mert ez tényleg eléggé izgalmasra sikeredett, és annál idegtépőbbre.
Talán hajnalban még minden okés volt. Olvastam, azonban utána elaludtam, az utolsó pár oldal már olyan volt, hogy semmire sem emlékszem belőle... Nem rossz végülis ez az Anyegin, de egy idő után roppantul le tudja szívni az ember agyát. Olyan fél kilenc felé ébredhetettem fel, hála a hörcsögnek, melyet ki kellene most dobni, amíg az öcsém nincs itthon (merthogy valami ismerősénél alszik, nem tudom meddig).
Fél kilenc... busz lekésve, spanyol lekésve, király minden. Igazából az sem jutott eszembe, hogy ma spanyolom lenne, hacsak nem mondtam volna azt szerelmemnek, hogy Te quiero, és ebből azonnal beugrott, hogy hoppá. De most már mindegy, elvégre késő rajta bánkódni, szeretem a nyelvet, de így jártam, nem is tanultam rá semmit, pedig írtunk volna. Ja, és házim sem volt semmi, csak egy töredéke, de a java része hiányos. Persze anyának előadtam, hogy hú, de sokat készültem rá.
Ő meg tuti nem is figyelt, és azt sem tudja, hogy nekem ma milyen elfoglaltságaim lennének.
No mindegy, bekapcsoltam a laptopot. Minden király, röhögtem párat, jött a nyúzott magaviselet, mely arról árulkodik, hogy ad 1. nem aludtam ki magam; ad 2. cappuccino-elvonásitünet. De persze a gondok nem itt kezdődtek...
Legelső lépésként feljött egy kis buborék, amit én kapásból kinyomtam, nem szoktam ilyenekkel foglalkozni. Viszont egy perc múlva ugyanez előkerült a semmiből, elkezdte bökni a csőröm, hogy mit is akar tőlem a Windows. Rákattintottam, és eljött valami program, ami hipergyors sebességben átellenőrizte az egész gépet, és kihozott 38 különféle fertőzött fájlt! Na itt már kezdtem kiakadni, a múltkor lett levizsgálva a gép, semmi baja nem volt, a tény hidegzuhanyként ért. Kérte, hogy aktiváljam a programot, de láss csodát, hát nem fizetős, de jó... NOD32-vel átkutattam az egész gépet, mit talált?
SEMMIT.
Na mondom szép, biztos valami kis csöppség, amit a Microsoft talált ki, hogy kaszírozzon tőlem jó sok pénzt. Persze tudom, hogy egy ilyen kis ellenőrzés nem ér konkrétan majdnem semmit, de akkoris, ami durva, az durva. A semmiért vártam legalább egy-két órát. Később megváltozott a hátterem is, miszerint oltári nagy veszélyben vagyok, mindenem el fog tűnni, etc.
Majd jött is a hab a tortán: újraindult a rendszer. Már sírni tudtam volna kínomban, de sikerült visszahozni, azonban 20 perc múlva ugyanez lejátszódott, miközben 1 percenként kaptam az ablakokat, hogy ilyen, meg olyan veszély van, hátterem maradt a csilli-villi hibajelentés. Gyorsan mentettem mindent, ami a legfontosabb, mert ha nagy dózisokban tettem volna át a gépre a dolgokat, rittig, hogy a felénél leáll a rendszer, így csak ami kell. Tuti maradtak ki dolgok, azt majd valahogy megszerzem mástól, vagy letöltöm, majd ami lesz.
Amint megjött apa, elkezdtük leformázni a gépet, de, hogy nehogy már minden jól menjen, a lemez nem érzékeli a SATA-s vinyót, szóval másik XP-telepítő kell. Ekkor vetődött fel, hogy akkor legyen rajta Vista, így most arról vagyok.

De még mindig nem tökéletes semmi sem, mert természetesen a hálózat nem jó, nem tudok a többi gépre csatlakozni, így a fájljaim öcsém gépén senyvednek... Remek, komolyan. Boldog vagyok.

Önzés

Önző vagyok. Önző vagyok, mert nem bírom elviselni, hogy másé. Felháborít, hogy nem én vagyok az első. Azért, mert önző vagyok. Nem is felháborít. Dühít. Tudom, hogy nem csak én és ő vagyunk a világon, és ez idegesít. Miért? Mert önző vagyok. Gondolom már unod, hogy negyedjére mondom ugyanazt a szókapcsolatot. Frusztrál, mert szóismétlés, ráadásul egy eléggé negatív formájú.

Önző vagyok, és szeretem. Egy szópiramus az egész bejegyzés, melyhez mindig két szó toldódik hozzá. Szeretem, mert szeret. Szeretem, mert van. Szeretem, mert olyan, amilyen. Mindenét. Minden egyes tulajdonságát. Az egész lényt. Nem tudom megfogalmazni. Pedig szókincsem van, ezt megmondták sokan. Mégis, olyan érzést akarok most körülírni, amit nem lehet. Szeretem... Miért? Miért tombol bennem hónapok óta ez az érzés? Miért van az, hogy nem látom, mégis ekkora ragaszkodást mutatok ki iránta?

Miért van az, hogy makacs módon csak a magaménak akarom tudni? Talán mert önző vagyok?

Nem kell semmit sem félreérteni. A szeretetnek sok formája, fajtája ismeretes. Ez nem tudni, melyik. Csak annyit tudok, hogy létezik, van, körülölel. És ha nem lenne, nem lennék egész ember. Más lenne minden reggel... Más lenne minden egyes perc, mely életem patakjába beleömlik, és azzal fúziót alkalmazva eggyé lenne. Egy oldódás. Egy folyamat. És máris ott van, a szívem legmélyén. Ott, legbelül, tudod. Ha nem, hát mutatom. Most már látod?

Ott vagy.
És innen már ki nem kerülsz.

...mert a semmi unalmas lenne

Tegnap... Minden tegnap történt, az este, vagy inkább délután folyamán. Olyan szokásosként telt el, beszélgettem a megszokott barátokkal, szóval minden király volt, magamban a szemem előtt az lebegett, hogy holnapután (azaz ha a mai dátumot, akkor holnap) nyelvvizsga. Megmondom, még mindig nagyon izgulok, de most nem ez a fő téma.

Minden pár perc alatt elromlott. Az elején még vigyorogtunk, mert Jack egy roppantul idegesítő gyereket helyretett, de utána... Írt valaki. Valamilyen Ealestin, vagy milyen tanoncgyerek volt, Fleur multikaraktere. Na, itt már kezdett elszakadni a cérna, mégis mi ez. Majd utána sorozatosan jöttek a hozzászólások az udvarra.
Mindenki szeme elé.
Az udvarra.
Naxeldiresek, és Allidonosok.
Bénábbnál-bénább játékosok. És mind ilyen karakterrel. Majd megjelent a két igazgató is a hasonló típussal, és egyértelmű volt: bosszú.
A gyerekes fajtából.
Gondolom most kérdezheted, ez milyen bosszú? Szimplán azért, mert van egy Ravenwood karakterem, nekem is, Jacknek is, Chrisnek, és Aurorának is. És őket nem vettük be, majd jöhet a szokásos mártírjáték, senki sem bírja őket, nem fogadja el őket senki, ők csak igáslovak, semmi más. Amit nagyon jól tudnak, hogy _nem_ így van. Most viszont kiverték a biztosítékot, mert ez már szánalmas. Több dolog is zavar. Miért mindig nekünk kell nyitni? Ők miért nem tudnak? Ne mondják, hogy belefáradtak, mert felém ALIG nyitnak, én szinte folyamatosan. Ergo felém nem tudom, mi ez a hattyú halála.
A másik az, hogy dühös vagyok. Nem, mert nem vettek be, hanem azért, mert tönkretteték Ari napját. Ari ma sírt. Szerintem emiatt. Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy ne teljen jól a holnap induló nyaralásuk, de mivel nem vagyok gonosz, így ezt nem teszem. Vagy csak szimplán azért, mert én ettől még bírom őket, pedig most gyűlölnöm kéne. Vegyes érzések, nagyon király. De akkorsem engedem, hogy Arit bántsák!

Hiányzik Amy. Bár ma sikerült vele pár percet, olyan fél órát beszélni, hiányzik. Nem bírom nélküle, rájöttem. Legyen már végre újra nete. Legyen... Kérem. Akarom látni. Akarok vele beszélni. Akarom őt megölelni. Akarom, hogy itt legyen mellettem. Akaratos vagyok, tudom. Mindent azonnal. Most. És most abba is hagyom.

The show must go on

Sok próbálkozásom volt már, de talán egyik sem volt komoly. Most viszont nagy elhatározásra jutottam: mégis megteszem a kezdőlépéseket, és megnyitom azt, ami lehet, hogy már egy divattá nőtte ki magát, lehet, hogy már kezd elszállingózni, de mégis, most kedvemet lelem benne. A blogot. Nem szeretnék hosszú sorokat írni, hogy mi is a blog. Mindenki tudja, a mai köznapi kifejezéseinkben szerepel. Magamat sem fogom jellemezni oldalakon keresztül. Minden bizonnyal, aki idenavigál, az tudja, hogy ki vagyok, mi vagyok. Egy ember. Méghozzá egy élő. Bármily meglepő. Bármennyire is elszomorítok ezzel pár személy. De talán nem is ezzel kellene most foglalkoznom.

Hogy miért nyitottam meg mindezt? Hát, fentebb is írtam, ez egy elhatározás. Kell valami, ami megörökíti a kis pingvinjeimet a nagy jegesmedvén. Nem érted? A pingvinek karakterek, a jegesmedve pedig az éter, amelybe felvésem ezeket. Köznapi nevén: papír. Gépen szerkesztőfelület.

Gondolkoztam, és megváltoztattam döntésemet. Nem, nem zárom be most azonnal a blogot, félreértés ne essék. Az előbb írtam, nem ecsetelem kicsoda vagyok. Viszont belegondoltam, hogy vannak olyan személyek, akik csak idetaláltak, azért tudják, kinek a gondolatait olvassák éppen. Nyíregyházi vagyok. Ha kinyitod a Magyarország térképet, valahol ott fent (köznapi nyelven, amúgy északon), a kis csücsökben, ahol a Tisza bejön drága országunkban, abban a térségben lesz. Nevezetesen egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye középpontjában. Dereng már valami? Hát igen, ilyenkor kell előkapni a rejtett földrajztudást. Amúgy Tibor hívnak. Most eljátszhatnám a szokásos James Bond bemutatkozást, miszerint Tibor, Henzsely Tibor, de az elcsépelt lenne. Hoppá, már eljátszottam. No sebaj. Jelenleg kilencedikes tanuló vagyok. Abban a városban, amit az előbb a lakhelyemnek jelöltem ki. Kölcseys. Nem tudom, mennyit mond, eléggé neves iskola. Haladó angol tagozatos. Egy szuper osztály, osztályközösség tagja. Tényleg, imádom őket. Örülök, hogy az életemben részt vehetnek ők is. Belekerültek abba. Beleíródtak.
Pont úgy, ahogy ez a blog is. Íródik.
Betűk... szavak... szókapcsolatok... mondatok... bekezdések... szöveg.
És itt tartunk.
Egy szöveget olvasol.
És már nagyon unod.
Viszont el kell szomorítsalak: lesz több is. Mert a shownak mennie kell tovább.