2009. június 22., hétfő

Mozgalom

Nem holmi kis szövetkezetet szeretnék most létrehozni, így, a cím után, csak szimplán leírni a mai napom csodálatos történetét. Mert ez tényleg eléggé izgalmasra sikeredett, és annál idegtépőbbre.
Talán hajnalban még minden okés volt. Olvastam, azonban utána elaludtam, az utolsó pár oldal már olyan volt, hogy semmire sem emlékszem belőle... Nem rossz végülis ez az Anyegin, de egy idő után roppantul le tudja szívni az ember agyát. Olyan fél kilenc felé ébredhetettem fel, hála a hörcsögnek, melyet ki kellene most dobni, amíg az öcsém nincs itthon (merthogy valami ismerősénél alszik, nem tudom meddig).
Fél kilenc... busz lekésve, spanyol lekésve, király minden. Igazából az sem jutott eszembe, hogy ma spanyolom lenne, hacsak nem mondtam volna azt szerelmemnek, hogy Te quiero, és ebből azonnal beugrott, hogy hoppá. De most már mindegy, elvégre késő rajta bánkódni, szeretem a nyelvet, de így jártam, nem is tanultam rá semmit, pedig írtunk volna. Ja, és házim sem volt semmi, csak egy töredéke, de a java része hiányos. Persze anyának előadtam, hogy hú, de sokat készültem rá.
Ő meg tuti nem is figyelt, és azt sem tudja, hogy nekem ma milyen elfoglaltságaim lennének.
No mindegy, bekapcsoltam a laptopot. Minden király, röhögtem párat, jött a nyúzott magaviselet, mely arról árulkodik, hogy ad 1. nem aludtam ki magam; ad 2. cappuccino-elvonásitünet. De persze a gondok nem itt kezdődtek...
Legelső lépésként feljött egy kis buborék, amit én kapásból kinyomtam, nem szoktam ilyenekkel foglalkozni. Viszont egy perc múlva ugyanez előkerült a semmiből, elkezdte bökni a csőröm, hogy mit is akar tőlem a Windows. Rákattintottam, és eljött valami program, ami hipergyors sebességben átellenőrizte az egész gépet, és kihozott 38 különféle fertőzött fájlt! Na itt már kezdtem kiakadni, a múltkor lett levizsgálva a gép, semmi baja nem volt, a tény hidegzuhanyként ért. Kérte, hogy aktiváljam a programot, de láss csodát, hát nem fizetős, de jó... NOD32-vel átkutattam az egész gépet, mit talált?
SEMMIT.
Na mondom szép, biztos valami kis csöppség, amit a Microsoft talált ki, hogy kaszírozzon tőlem jó sok pénzt. Persze tudom, hogy egy ilyen kis ellenőrzés nem ér konkrétan majdnem semmit, de akkoris, ami durva, az durva. A semmiért vártam legalább egy-két órát. Később megváltozott a hátterem is, miszerint oltári nagy veszélyben vagyok, mindenem el fog tűnni, etc.
Majd jött is a hab a tortán: újraindult a rendszer. Már sírni tudtam volna kínomban, de sikerült visszahozni, azonban 20 perc múlva ugyanez lejátszódott, miközben 1 percenként kaptam az ablakokat, hogy ilyen, meg olyan veszély van, hátterem maradt a csilli-villi hibajelentés. Gyorsan mentettem mindent, ami a legfontosabb, mert ha nagy dózisokban tettem volna át a gépre a dolgokat, rittig, hogy a felénél leáll a rendszer, így csak ami kell. Tuti maradtak ki dolgok, azt majd valahogy megszerzem mástól, vagy letöltöm, majd ami lesz.
Amint megjött apa, elkezdtük leformázni a gépet, de, hogy nehogy már minden jól menjen, a lemez nem érzékeli a SATA-s vinyót, szóval másik XP-telepítő kell. Ekkor vetődött fel, hogy akkor legyen rajta Vista, így most arról vagyok.

De még mindig nem tökéletes semmi sem, mert természetesen a hálózat nem jó, nem tudok a többi gépre csatlakozni, így a fájljaim öcsém gépén senyvednek... Remek, komolyan. Boldog vagyok.

2009. június 13., szombat

Önzés

Önző vagyok. Önző vagyok, mert nem bírom elviselni, hogy másé. Felháborít, hogy nem én vagyok az első. Azért, mert önző vagyok. Nem is felháborít. Dühít. Tudom, hogy nem csak én és ő vagyunk a világon, és ez idegesít. Miért? Mert önző vagyok. Gondolom már unod, hogy negyedjére mondom ugyanazt a szókapcsolatot. Frusztrál, mert szóismétlés, ráadásul egy eléggé negatív formájú.

Önző vagyok, és szeretem. Egy szópiramus az egész bejegyzés, melyhez mindig két szó toldódik hozzá. Szeretem, mert szeret. Szeretem, mert van. Szeretem, mert olyan, amilyen. Mindenét. Minden egyes tulajdonságát. Az egész lényt. Nem tudom megfogalmazni. Pedig szókincsem van, ezt megmondták sokan. Mégis, olyan érzést akarok most körülírni, amit nem lehet. Szeretem... Miért? Miért tombol bennem hónapok óta ez az érzés? Miért van az, hogy nem látom, mégis ekkora ragaszkodást mutatok ki iránta?

Miért van az, hogy makacs módon csak a magaménak akarom tudni? Talán mert önző vagyok?

Nem kell semmit sem félreérteni. A szeretetnek sok formája, fajtája ismeretes. Ez nem tudni, melyik. Csak annyit tudok, hogy létezik, van, körülölel. És ha nem lenne, nem lennék egész ember. Más lenne minden reggel... Más lenne minden egyes perc, mely életem patakjába beleömlik, és azzal fúziót alkalmazva eggyé lenne. Egy oldódás. Egy folyamat. És máris ott van, a szívem legmélyén. Ott, legbelül, tudod. Ha nem, hát mutatom. Most már látod?

Ott vagy.
És innen már ki nem kerülsz.

2009. június 11., csütörtök

...mert a semmi unalmas lenne

Tegnap... Minden tegnap történt, az este, vagy inkább délután folyamán. Olyan szokásosként telt el, beszélgettem a megszokott barátokkal, szóval minden király volt, magamban a szemem előtt az lebegett, hogy holnapután (azaz ha a mai dátumot, akkor holnap) nyelvvizsga. Megmondom, még mindig nagyon izgulok, de most nem ez a fő téma.

Minden pár perc alatt elromlott. Az elején még vigyorogtunk, mert Jack egy roppantul idegesítő gyereket helyretett, de utána... Írt valaki. Valamilyen Ealestin, vagy milyen tanoncgyerek volt, Fleur multikaraktere. Na, itt már kezdett elszakadni a cérna, mégis mi ez. Majd utána sorozatosan jöttek a hozzászólások az udvarra.
Mindenki szeme elé.
Az udvarra.
Naxeldiresek, és Allidonosok.
Bénábbnál-bénább játékosok. És mind ilyen karakterrel. Majd megjelent a két igazgató is a hasonló típussal, és egyértelmű volt: bosszú.
A gyerekes fajtából.
Gondolom most kérdezheted, ez milyen bosszú? Szimplán azért, mert van egy Ravenwood karakterem, nekem is, Jacknek is, Chrisnek, és Aurorának is. És őket nem vettük be, majd jöhet a szokásos mártírjáték, senki sem bírja őket, nem fogadja el őket senki, ők csak igáslovak, semmi más. Amit nagyon jól tudnak, hogy _nem_ így van. Most viszont kiverték a biztosítékot, mert ez már szánalmas. Több dolog is zavar. Miért mindig nekünk kell nyitni? Ők miért nem tudnak? Ne mondják, hogy belefáradtak, mert felém ALIG nyitnak, én szinte folyamatosan. Ergo felém nem tudom, mi ez a hattyú halála.
A másik az, hogy dühös vagyok. Nem, mert nem vettek be, hanem azért, mert tönkretteték Ari napját. Ari ma sírt. Szerintem emiatt. Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy ne teljen jól a holnap induló nyaralásuk, de mivel nem vagyok gonosz, így ezt nem teszem. Vagy csak szimplán azért, mert én ettől még bírom őket, pedig most gyűlölnöm kéne. Vegyes érzések, nagyon király. De akkorsem engedem, hogy Arit bántsák!

Hiányzik Amy. Bár ma sikerült vele pár percet, olyan fél órát beszélni, hiányzik. Nem bírom nélküle, rájöttem. Legyen már végre újra nete. Legyen... Kérem. Akarom látni. Akarok vele beszélni. Akarom őt megölelni. Akarom, hogy itt legyen mellettem. Akaratos vagyok, tudom. Mindent azonnal. Most. És most abba is hagyom.

The show must go on

Sok próbálkozásom volt már, de talán egyik sem volt komoly. Most viszont nagy elhatározásra jutottam: mégis megteszem a kezdőlépéseket, és megnyitom azt, ami lehet, hogy már egy divattá nőtte ki magát, lehet, hogy már kezd elszállingózni, de mégis, most kedvemet lelem benne. A blogot. Nem szeretnék hosszú sorokat írni, hogy mi is a blog. Mindenki tudja, a mai köznapi kifejezéseinkben szerepel. Magamat sem fogom jellemezni oldalakon keresztül. Minden bizonnyal, aki idenavigál, az tudja, hogy ki vagyok, mi vagyok. Egy ember. Méghozzá egy élő. Bármily meglepő. Bármennyire is elszomorítok ezzel pár személy. De talán nem is ezzel kellene most foglalkoznom.

Hogy miért nyitottam meg mindezt? Hát, fentebb is írtam, ez egy elhatározás. Kell valami, ami megörökíti a kis pingvinjeimet a nagy jegesmedvén. Nem érted? A pingvinek karakterek, a jegesmedve pedig az éter, amelybe felvésem ezeket. Köznapi nevén: papír. Gépen szerkesztőfelület.

Gondolkoztam, és megváltoztattam döntésemet. Nem, nem zárom be most azonnal a blogot, félreértés ne essék. Az előbb írtam, nem ecsetelem kicsoda vagyok. Viszont belegondoltam, hogy vannak olyan személyek, akik csak idetaláltak, azért tudják, kinek a gondolatait olvassák éppen. Nyíregyházi vagyok. Ha kinyitod a Magyarország térképet, valahol ott fent (köznapi nyelven, amúgy északon), a kis csücsökben, ahol a Tisza bejön drága országunkban, abban a térségben lesz. Nevezetesen egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye középpontjában. Dereng már valami? Hát igen, ilyenkor kell előkapni a rejtett földrajztudást. Amúgy Tibor hívnak. Most eljátszhatnám a szokásos James Bond bemutatkozást, miszerint Tibor, Henzsely Tibor, de az elcsépelt lenne. Hoppá, már eljátszottam. No sebaj. Jelenleg kilencedikes tanuló vagyok. Abban a városban, amit az előbb a lakhelyemnek jelöltem ki. Kölcseys. Nem tudom, mennyit mond, eléggé neves iskola. Haladó angol tagozatos. Egy szuper osztály, osztályközösség tagja. Tényleg, imádom őket. Örülök, hogy az életemben részt vehetnek ők is. Belekerültek abba. Beleíródtak.
Pont úgy, ahogy ez a blog is. Íródik.
Betűk... szavak... szókapcsolatok... mondatok... bekezdések... szöveg.
És itt tartunk.
Egy szöveget olvasol.
És már nagyon unod.
Viszont el kell szomorítsalak: lesz több is. Mert a shownak mennie kell tovább.