De én azt nem akarom, és mégis, tessék, tökéletes irányt mutatok arrafelé. És ez borzalmas érzés.
Szeretem.
És ha egyszerűen arra gondolok, hogy ő vajon mit gondolhat, miközben leírja nekem a hasonló mondatot, akkor elkezd rázni a hideg. Hiszen mi van, ha az, aki ezt írja neked, csak toleranciából írja, de nem így érez? És nekem egyáltalán miért kell ilyenen törnöm az agyam?
Szeretem, hiányzik, akarom, magamnak, csak magamnak, senki másnak.
Az érzelem egy tőr, mely lassan kiszúrja a szívem, és nem marad ott semmi. Csak az üresség. És mégis, az az üresség is ugyanúgy imádni fogja őt.
Még egy hónap. Túl sok. Nagyon. Baktalórántházát akarok, augusztust, és akkor láthatom. Nagyon várom már, nem bírom ki, most akarom látni őt. Jajj, őt is nagyon szeretem. Mondomén, hogy az érzelmeim, és a gondolataim fognak egyszer végezni velem. Miért van az, hogy nekem ekkora magas a ragaszkodásfaktorom, és én mindenkihez ennyire kötődöm?
Augusztust akarok, és nyűgös leszek, ha nem jön el azonnal.
Nyaraltam. Jó volt nagyon. Nem fogom sokáig taglalni, mert készül róla egy hosszabb lélegzetvételű leírás, de azért a tényt megemlítem. Bár voltak döccenők, miszerint már megint ki lettünk rabolva, azért jó volt nagyon, bár nem mentünk Velencébe. Kiküldtem ott a képeslapokat, pedig apám próbált rávenni, hogy majd adjam fel itthon, hamarabb megérkezik, és olcsóbb. Nem érdekel a pénz, akkoris ott adtam fel, és kész. És legalább a postás beszélt angolul, ez azért tetszett, mivel mindenki csak német. Na jó, a recepciós is, bár borzalmasan. De a péksüteményes nőci (akinél négy darab meggyes rétest vettem, 2000 ftért, körülbelül), csak németül, meg horvátul. És mondta, hogy zusammen. Akkorát röhögtem, nem értette miért.
Coming soon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése