Nehéz...

Nehéz... Egyszerűen már hetek óta ezen töröm a fejem, és mindig ott lyukadok ki, hogy rossz minden így, és mindenről én tehetek. Mennyire fájdalmas lehet neki. És megutáltatom magam. Mesteri vagyok benne, könnyen megy, mégis nehezen. Paradox, de így van. Nem akarok tőle megválni. Pedig lehet, hogyha én nem lennék, akkor minden könnyen menne neki. Hiszen én vagyok, az aki összezavarja, a saját elmondása szerint. És én miért érzem azt, hogy nem szabad közéjük állnom, mégis azt teszem? És miért teszek meg mindent azért, akár még önszántamon kívül is, hogy ez ne legyen így? Hiszen én szeretem, nagyon, elmondani nem tudom, mennyire, mindent. Mindent imádok rajta. Nem láttam még, mégis imádom, és úgy érzem, hogy nem tudnék nélküle élni. Pedig eddig ment. De most már tudom, hogy nélküle teljesen üres az életem. Ha ő nem lenne, lehet, hogy nem lennék az, aki. Kell... Piszkosul. És tiltottan. Látni szeretném, mégis, a kilométerek nagy hátrányt jelentenek. És még mindig ott van mögöttem a gondolat, hogy én csak a bajt okozom, és az ő rendes életét teszem tönkre. És ki kellene onnan lépnem. De nem akarok. És a része akarok lenni, úgy, ahogy ő az én egyik részem, az én egyik énem. Hiszen... szeretem. Minden szava egy csoda számomra, ahogy leírja azokat. Az, hogy itt van velem, hogy szóbaáll velem. Pedig én annyi hülyeséget elkövetek, ami miatt utálnia kellene... És lehet, hogy azért teszem, hogy megutáljon. Hogy neki jobb legyen. Mert már mondtam, nékülem neki könnyebb lenne, és jobb.

Mocskos gondolatok... Utálok gondolkozni. El akarom veszteni ezen képességem.

Könnyebb lenne nélkülem?