Elegem van...

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

Annyira, de annyira mérhetetlenül gyűlölöm. Már... gyűlölöm. Irritál, utálom, embert én még így nem akartam megölni, mint őt. Erősen le kell szorítanom a kezem, ha nem akarok valami olyat beírni, amivel úgy beletaposok a lelkébe, hogy abból az állapotból nem tud feljönni soha többet. Ölhetnékem van. Eddig orosz rulettet akartam játszani, magammal végezni, talán könnyebb lenne a világ, most gyilkolni van kedvem. Tök mindegy, hogyan. Felakasztani, felgyújtani, egy fegyverrel lelőni, megfojtani, vízbe, vagy csak pusztán, természetes módon, ciánt keverni az italába, tömény kénsavval szétégetni minden egyes belső szervét. És röhögnék. Röhögnék a hullája felett. Kacagnék. És örülnék. Boldog lennék. Felhőtlenül. Jó munkát végeztem. Nagyon jót.

Őrült vagyok... Vigyetek el. Örökre. Igen, itt ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék.