Önzés

Önző vagyok. Önző vagyok, mert nem bírom elviselni, hogy másé. Felháborít, hogy nem én vagyok az első. Azért, mert önző vagyok. Nem is felháborít. Dühít. Tudom, hogy nem csak én és ő vagyunk a világon, és ez idegesít. Miért? Mert önző vagyok. Gondolom már unod, hogy negyedjére mondom ugyanazt a szókapcsolatot. Frusztrál, mert szóismétlés, ráadásul egy eléggé negatív formájú.

Önző vagyok, és szeretem. Egy szópiramus az egész bejegyzés, melyhez mindig két szó toldódik hozzá. Szeretem, mert szeret. Szeretem, mert van. Szeretem, mert olyan, amilyen. Mindenét. Minden egyes tulajdonságát. Az egész lényt. Nem tudom megfogalmazni. Pedig szókincsem van, ezt megmondták sokan. Mégis, olyan érzést akarok most körülírni, amit nem lehet. Szeretem... Miért? Miért tombol bennem hónapok óta ez az érzés? Miért van az, hogy nem látom, mégis ekkora ragaszkodást mutatok ki iránta?

Miért van az, hogy makacs módon csak a magaménak akarom tudni? Talán mert önző vagyok?

Nem kell semmit sem félreérteni. A szeretetnek sok formája, fajtája ismeretes. Ez nem tudni, melyik. Csak annyit tudok, hogy létezik, van, körülölel. És ha nem lenne, nem lennék egész ember. Más lenne minden reggel... Más lenne minden egyes perc, mely életem patakjába beleömlik, és azzal fúziót alkalmazva eggyé lenne. Egy oldódás. Egy folyamat. És máris ott van, a szívem legmélyén. Ott, legbelül, tudod. Ha nem, hát mutatom. Most már látod?

Ott vagy.
És innen már ki nem kerülsz.