Conclusion

London. Eljutottam ide is, életemen merengek, miközben a Temze partján nézem a folyóban úszkáló apró kacatokat. Kacatok, melyek már senkinek sem kellenek, mégis lehet, hogy valaha egy szív volt beléjük zárva. Bár lehet, hogy érdekes látvány lehetek, hiszen abszolút turistának tűnök, és mit keresek egy folyó mellett, amikor járhatnám az éjszakai életet rejtő várost, de nem, nem követem milliónyi ember példáját.
Elsétál mellettem egy kétes kinézetű alak, fekete ruhában. Valami hosszú kabátszerű, gallérja belelóg az arcába, így nem látom. Hátrafordul, majd szuggerál. Sóhajtok, és várok, hogy elmenjen, vagy valamit csináljon, nem bírom, ahogy a tekintete fúrja a hátamat, és égeti bele a lyukakat. Leül mellém. Nem tudom miért, de ő is elkezdi nézni a folyóban úszkáló lakatot, fémdarabokat, illetve egyéb hulladékot. Mert ezek már tényleg azok, nem lehettek fontosak. Amit eldobunk magunktól, az nem fontos. Vagy lehet csak azért dobjuk el, mert elfelejtjük, hogy erre nekünk szükségünk van.
Én nem dobtam el magamtól soha semmit. A tartalmától megfosztott chipses zacskók nem számítanak, de ami tényleg fontos volt, az még most is ott van valahol. Eltűnődöm azon, vajon fekete ruhás társam min gondolkozhat, nem ismerem, mégis foglalkoztat az, hogy mi járhat a fejében. Már szinte várom, mikor veszi elő a tőrt, majd szúrja a hátamba, és a bizonyítékot kihúzván engem belelök a folyóba, hadd süllyedjek a mélyére. Senki sem keresnek, idegen vagyok, turista.
- Szereted? – szólal meg, teljesen váratlanul, és a szó hatására odafordulok, majd vissza a folyóhoz. Egy követ markolok meg hirtelen, és dobom bele a fodrozódó víz birodalmába.
- Igen. Nagyon – fájdalommal telve mondom, majd hozzáteszem, mintha csak egy hőn kedvelt barát lenne, akinek kiönthetem a szívem, mert tudom, hogy úgysem adja tovább a titkot, a szavakat, mondatokat, melyek elhagyják az ajkaimat. – És elhanyagoltam.
- Még nem késő visszacsinálni. Csak bízz magadban, és mutasd meg neki – adja a tanácsot a bölcs, én pedig sóhajtok a nagyvilágba. Odafordulok ismét, és a fekete kabát már nincs mellettem. Talán csak ez is egy múló emlék? És itt is hagyott? A közelben nincs hasonló jellemleírású személy. Eltűnt. A folyóba nézek, de nem látom a testét.
Ami fontos, azt nem dobjuk el… Örökké a szívünkben élnek, és mellettünk lesznek, társként, egy egész életen át. És nem számít, hogy a tanácsuk egy otthoni szobában, vagy a Temze folyó partján jön elő. Mert mindenhez kötődik egy foszlány…

Ő

Igen, már megint Ő. Kezdem úgy érezni, hogy a blogom már függő lett vele szemben, mert valahogy majdnem mindig ide menekülök, amikor rá gondolok, és olyan gondolatok törnek rám, amelyeket meg kell osztani a nagyvilággal, vagy inkább csak magamnak kell beismerni ezeket.
Lehet, hogy változtam.. És milyen rossz irányba. Elhanyagoltam. Teljesen. És ennek a következményeire még csak most döbbenek rá. Borzalmas érzés, és neki fáj, nekem fáj, mindenkinek fáj, és kínoz, éget, megöl. Majdnem elfelejtettem. Mert nekem nagyobb gondom az, hogy mikor hív ki felelni Czipa. De nem ezért... Tényleg. Egyszerűen annyira egybemosódnak a napok, a dátumok...
És nem vagyok jó születésnapokban. Nem tudom őket megjegyezni. Az övét tudom, de a tudatomig el sem jutott, hogy tizenötödike volt. Meg sem fordult mondhatni a fejemben, vagyis rá sem néztem a Windows naptárára, vagy egy hagyományosra, hogy nézd már te hülye, hányadika van, te istentelenül hülye.
Két ént akarok, és az egyik korholjon le minden miatt, amit teszek. Nem csinálom jól a dolgokat. Minden... Minden olyan rossz. És most nem tör belőlem elő az ego-világérzet, mert nem érdekel, hogy nekem is fáj. Nem tud foglalkoztatni. Csak az számít most, hogy neki fáj, fájt, és boldogtalan volt. Nem érdekel saját magam. Nem foglalkozom magammal.
Csak Ő számít. Csak... És én szeretem. Tényleg. Most is, ugyanúgy. Nem, nem ugyanúgy. Jobban. Sokkal jobban. És jöjjön haza, mert meg akarom ölelni.
Nem érdekel, hogyan, de el_kell_jutnom Dunaszekcsőre. És nem érdekel, hogy mi van, felkeresem. Ha kell, hatszázezer embert kérdezek meg, mégis merre van a Halász utca. Látni akarom vele a házuk mögött elterülő rétet, figyelni a szivárványt, de nem azt, amelyik esetleg ott látható, hanem aki mellettem lesz. Csak mellettem.
Szeretlek. Remélem el fogod olvasni ezt a bejegyzést. Nagyon szeretlek. És ez nem csak két egymás mellé rakott, jól hangzó szó. Ezek őszinte érzelmek... Én tényleg nagyon. Nem tudom elképzelni az életem már nélküled. Szeretlek... Szeretlek...
Suttogó füvek.

Elisabeth

Megengedte. *-* Imádom. Elisabeth. Jön. Hamarosan. *-* Annyira féltem tőle, ezért is volt az, hogy anno volt az a kavar, és Floisse Jack húga lett. Majd ugye utána megint egy nagy kavar, melyre azóta is pontpontpontozok azért, de mindegy, nem érdekel, jó lett ez is, de a legjobb az Elisabeth lesz akkor is. *-*
Fejbe lettem vágva egyetemi jogkönyvvel. Vastag, meg minden, de én akkor is tudom, hogy szerelmes belém, szóval hehe, én mindent tudok, és nem tudod előlem eltitkolni. Végül is így belegondolva, bennem mit nem lehet szeretni? Még én is szerelmes vagyok magamba, de te akkor is jobban szeretsz engem, mint én magam, ez pedig nagyon nagy szó. :P
Tudom, hogy ez most egy ömlesztett hülyeség, de le vagyok fáradva, szóval nem is kell tőlem nagy prózai ok-okozati művet várni, melyben kifejtem, hogy ez a legeslegszebb világ, mely csak lehet. Igen, Candide olvasónaplót kellett írnom tegnap, vagyis rövid tartalomleírást, ennek a hatását, illetve a nyomait még mindig érzem. Ráadásul ma azt vettük. Annyira nem rossz. Szigorúan röviden, persze.
Nyávoghatnék, de ha már vidám a hozzászólás, nem rontom el semmivel. Hiszen Elisabeth. *-* Chris *-*
Ari éppen szüreten van, szenved szegénykém. :-\ Én meg holnap megyek születésnapra a tolvajomhoz. Vagyis nem oda, de a szomszédjába, mamához, aki tud a dologról, szóval majd mondom neki, hogyha hideg vagyok, csakis emiatt van. De mamát szeretjük, és nem mutathatom ki, hogy mennyire gyűlölöm az unokatestvéremet, az unokáját, azért, amit velem tett kétszer. Rohadna le a keze.
Amy Németországban van. Hiányzik. De biztos jól érzi magát, és ez tartja bennem a lelket.
A bestiatan pocsék volt, de Chris és Nath elvoltak, az óra elején, illetve magukban is elszórakoztak.
Hiányzik Faith. Nagyon.
Talán ennyi... Majd részletes leírás még készül minden egyébről, ami esetleg homályos, de nem rontom el a bejegyzés hangulatát.

Again...

Igen, ismét elindult az, amit minden szülő epekedve, és minden diák antiértelemben várt. Egyszerűen még most sem hiszem el, hogy megint itt van, és járhatok, tanulhatok, alig lélegezhetek, és a minőségét sem vagyok képes igazán felfogni. Le vagyunk terhelve. Máskor akkor adnak fel ennyi házit, tanulnivalót, amikor az év közepén vagyunk, de nem, már most, az első héten folyamatosan piszkálni kell minket, már mondjuk, milyen faktunk lesz, mindent már ebben a szent pillanatban, minden tantárgy hülyeség, csak az nem, amit az a tanár tanít, persze az senkinek sem számít, mivel is akarunk mi konkrétan továbbmenni.

Nem leszek hosszú, igazából erőm sincs írni. Nem pörög az agyam, egyszerűen, le vagyok blokkolva, válság van, ezek szerint az agyi kapacitásomban is. Éppen felvilágosodom, drága irodalomtanárunk által, aki első órán leterrorizált minket, és írtunk egyfolytában. Holnap meg felelés belőle, és biztos, hogy nem egy ember. Jó lesz...

Három kávét ittam meg, mit használt? Semmit. Semmit. Ugyanúgy csukódnak a szemeim, és még mindig ásítok. Törin, első órán azt hittem el is alszom. Kávézni fogok, igen, de erősebbet, még erősebbet. Anyának nem tetszik az ötlet, szóval sutyiban fogok. Nem fogom bírni nélküle.

Francia... Hagyjatok, hagyjatok. Már megint én vagyok folyamatosan basztatva, nem igaz, hogy nem képes leszállni rólam. Miért kell engem piszkálni? Nem lehet ok, hogy nem vagyok jó, mert egész jó vagyok. Az sem, hogy túl jó, mert vannak nálam sokkal jobbak. Nem szóltam be neki, nem volt semmi, tökre normális voltam, mégis én vagyok ugráltatva, pitiáner dolgok miatt. Nem fogom bírni egy éven át, nem. Ha tényleg így lesz...
Évvégén leosztályozózom belőle, és au revoir.