Ő

Igen, már megint Ő. Kezdem úgy érezni, hogy a blogom már függő lett vele szemben, mert valahogy majdnem mindig ide menekülök, amikor rá gondolok, és olyan gondolatok törnek rám, amelyeket meg kell osztani a nagyvilággal, vagy inkább csak magamnak kell beismerni ezeket.
Lehet, hogy változtam.. És milyen rossz irányba. Elhanyagoltam. Teljesen. És ennek a következményeire még csak most döbbenek rá. Borzalmas érzés, és neki fáj, nekem fáj, mindenkinek fáj, és kínoz, éget, megöl. Majdnem elfelejtettem. Mert nekem nagyobb gondom az, hogy mikor hív ki felelni Czipa. De nem ezért... Tényleg. Egyszerűen annyira egybemosódnak a napok, a dátumok...
És nem vagyok jó születésnapokban. Nem tudom őket megjegyezni. Az övét tudom, de a tudatomig el sem jutott, hogy tizenötödike volt. Meg sem fordult mondhatni a fejemben, vagyis rá sem néztem a Windows naptárára, vagy egy hagyományosra, hogy nézd már te hülye, hányadika van, te istentelenül hülye.
Két ént akarok, és az egyik korholjon le minden miatt, amit teszek. Nem csinálom jól a dolgokat. Minden... Minden olyan rossz. És most nem tör belőlem elő az ego-világérzet, mert nem érdekel, hogy nekem is fáj. Nem tud foglalkoztatni. Csak az számít most, hogy neki fáj, fájt, és boldogtalan volt. Nem érdekel saját magam. Nem foglalkozom magammal.
Csak Ő számít. Csak... És én szeretem. Tényleg. Most is, ugyanúgy. Nem, nem ugyanúgy. Jobban. Sokkal jobban. És jöjjön haza, mert meg akarom ölelni.
Nem érdekel, hogyan, de el_kell_jutnom Dunaszekcsőre. És nem érdekel, hogy mi van, felkeresem. Ha kell, hatszázezer embert kérdezek meg, mégis merre van a Halász utca. Látni akarom vele a házuk mögött elterülő rétet, figyelni a szivárványt, de nem azt, amelyik esetleg ott látható, hanem aki mellettem lesz. Csak mellettem.
Szeretlek. Remélem el fogod olvasni ezt a bejegyzést. Nagyon szeretlek. És ez nem csak két egymás mellé rakott, jól hangzó szó. Ezek őszinte érzelmek... Én tényleg nagyon. Nem tudom elképzelni az életem már nélküled. Szeretlek... Szeretlek...
Suttogó füvek.