Mazochizmus

Talán csak én vagyok mazochista, önsanyargató, és önmagát kínzó egyén, ebben a világban. Most legalábbis úgy érzem. Karácsony lesz, és egyedül én vagyok képes arra, hogy a múltban kutassak, olyan érzetek, olyan dolgok után, amelyek nem szépek, és nem idilliek. Mélypontok, és olyanok, aminek hatására elgondolkoztam azon, hogy van-e értelme ennek az egésznek, miért vagyunk itt, és miért kell ennyire érzelem-centrikusnak lennünk. Miért él az emberiség a Földön, és miért mi vagyunk megáldva komoly gondolkodókészséggel? Hiszen ezzel rontunk el mindent.

Miért elevenítem fel azt, ami már remélem, hogy elmúlt, legalábbis remélem, hogy már nem látja így, szürke ködben a világot? Velem szemben, persze. Változok, folyamatosan alakulok, karakterem nem állandó. Ő viszont mindig ott lesz. Mindig. A szívemben, az eszemben, és nem feledem Őt. Akkor sem, ha éppen aktuálisan nem vagyunk jó viszonyban, és akkor sem, ha tudom, hogy a barátságunk már csak a végnapjait éli. Ez persze nincs így abszolút, sőt, csak szemléltetem azt, hogy mennyire fontos. Vagyis... Ugye te sem érzed úgy, hogy ezek az utolsó napok? Nem akarom őt elveszíteni sosem. És remélem, hogy nem is fogom soha. Ugye nem érzed úgy, hogy elhanyagollak, hogy már nem szeretlek, hogy csak úgy nézek rád, mint aki meghallgat téged? Miért vonatkoztatok mindent a jelenre, amikor már az a múlt történése? És miért gondolkozom el minden egyes szaván, amit leír?

Holnap Karácsony. A szeretet ünnepe, mondták a nagyok. Ilyenkor csak a szépre, csak a jóra kell gondolni. Én mégis miért fordulok ki? Miért gondolok a rosszra?

Szeretem őt. Nagyon. Jobban, mit hiszi. Még jobban, mint régen.
Jobban. Sokkal jobban.