2009. december 29., kedd

És velem... ?

- Velem nem?
- Veled nem...

Conclusion No. 2.

Hajmeresztő ötletek. Csupán egy furcsa tézis kerít a hatalmába, de olyan sebességgel, hogy feleszmélni sincs időm. Máris a képzetek titokzatos világának a részese vagyok, ott állok, magányomban, és azon gondolkozom, vajon ez a vég? De milyen vég? Sokféle létezik. Van úgy, hogy az embernek meg kell halnia az élete során, hogy utána csodával határos módon felébredjen, hogy az egész csak egy szörnyű álom volt, és a halál csak egy olyan vágy, amelyet nem szabad akarattal elérni. Egy olyan, amiben nincsen szükség társra, odaadásra, szép szavakra, csak arra, hogy mindenki elfeledjen, és az emlékek a törlődés útjára tévedjenek. Senki se gondoljon rám szánalommal, groteszk képzetekkel, melyeknek csonka vége az, hogy miért tetted ezt?

Az én emlékem ne éljen tovább.

A képzetek világa elkápráztató hely. Nincs benne semmi földöntúli, semmi földön kívüli. Hiszen mindent az emberi elme alkot, ami itt van, ami ezen a csodálatos vidéken terül el. A házak a gondolatokból épülnek fel, és a szerelmesek negyedében kedves, boldog, felhőtlen emberek integetnek felém, mint új ismerősre. Pedig tényleg most látnak először, eddig nem jártam itt. Azonban az örökkévalóság nem létezik, és ezen rész is lassan a végéhez közeledik. Az út véget ér, kénytelen vagyok bekanyarodni jobb kezem irányába. A negyed a sikátorokban vesz el. A házak roskadtak, feketék, korom járja át őket. Mellettem nem sétál senki, bereteszelt ajtók, és kideszkázott ablakok garmada díszíti a környéket. Valami furcsa halálvágy lesz rajtam úrrá, és mindezt nyomatékosítja az, hogy sikolyok hallatszódnak a falak mögül. Valakit kínoznak, és én talpra szökkenve próbálom betörni az ajtót, hátha tudok segíteni. De fejemben kósza hangok szólalnak meg:

– Rajta már nem tudsz segíteni.

Megrengető ez a pesszimizmus, mégis magától értetődő. Tovább kell, hogy menjek, azonban az út ismét véget ér. Egy rövid sávon haladok keresztül, mely átvezet a gyermeki boldogságon, az itteni gondolatok a gyermekkor szépségeit varázsolják előtérbe, amikor még nincsen gond és baj.

A halál után azt hittem, hogy nem jöhet rosszabb. Tévedtem. Lassan befordulok egy újabb negyedbe, mely a magányt jelképezi. Lényegében itt kell rádöbbennem a szomorú igazságra: van rosszabb, mint a halál. Sokkal. Klasszisokkal. És nem az a magány a szörnyű, amelyet az ember saját magának épít fel, begubózva. Hanem a természetes, amikor tudja, hogy senkire sem számíthat, holott azt hitte, hogy vannak olyanok, akiknek fontos a jelenléte, akinek fontos az, hogy mosolyogjon, aki nem akar a másiknak fájdalmat okozni, mégis megteszi. De talán ez az élet rendje, az olyat mindig sokkal könnyebb megbántani, akit szeretünk. Én is ilyen vagyok. És talán én vagyok erre a legjobban képes.

Az egyik ajtó tárva nyitva van. Belépek rajta, az oszladozó fal majd rám esik, de új gondolatokkal takarossá varázsolom. A lámpát felgyújtva bezárom magam mögött az ajtót, és várok. Várok.

Nekem már csak ez maradt.

2009. december 25., péntek

Boldog karácsonyt

"Nem tudok én igazi ajándékot osztogatni
Mint a tehetősek aranytollat és cigarettatárcát
Én mindenféle szép szavakat gyűjtögettem
Adogattam olcsón, még nekem is maradt,
Gondoltam ezekből csinálok most valamit
Komponálok egy szép karácsonyi korált
Amit aztán majd együtt fogunk énekelni..."

Boldog karácsonyt mindenkinek!

2009. december 24., csütörtök

Mazochizmus

Talán csak én vagyok mazochista, önsanyargató, és önmagát kínzó egyén, ebben a világban. Most legalábbis úgy érzem. Karácsony lesz, és egyedül én vagyok képes arra, hogy a múltban kutassak, olyan érzetek, olyan dolgok után, amelyek nem szépek, és nem idilliek. Mélypontok, és olyanok, aminek hatására elgondolkoztam azon, hogy van-e értelme ennek az egésznek, miért vagyunk itt, és miért kell ennyire érzelem-centrikusnak lennünk. Miért él az emberiség a Földön, és miért mi vagyunk megáldva komoly gondolkodókészséggel? Hiszen ezzel rontunk el mindent.

Miért elevenítem fel azt, ami már remélem, hogy elmúlt, legalábbis remélem, hogy már nem látja így, szürke ködben a világot? Velem szemben, persze. Változok, folyamatosan alakulok, karakterem nem állandó. Ő viszont mindig ott lesz. Mindig. A szívemben, az eszemben, és nem feledem Őt. Akkor sem, ha éppen aktuálisan nem vagyunk jó viszonyban, és akkor sem, ha tudom, hogy a barátságunk már csak a végnapjait éli. Ez persze nincs így abszolút, sőt, csak szemléltetem azt, hogy mennyire fontos. Vagyis... Ugye te sem érzed úgy, hogy ezek az utolsó napok? Nem akarom őt elveszíteni sosem. És remélem, hogy nem is fogom soha. Ugye nem érzed úgy, hogy elhanyagollak, hogy már nem szeretlek, hogy csak úgy nézek rád, mint aki meghallgat téged? Miért vonatkoztatok mindent a jelenre, amikor már az a múlt történése? És miért gondolkozom el minden egyes szaván, amit leír?

Holnap Karácsony. A szeretet ünnepe, mondták a nagyok. Ilyenkor csak a szépre, csak a jóra kell gondolni. Én mégis miért fordulok ki? Miért gondolok a rosszra?

Szeretem őt. Nagyon. Jobban, mit hiszi. Még jobban, mint régen.
Jobban. Sokkal jobban.

2009. december 19., szombat

Imádok mindenkit

Imádom az életet, imádom a zsűrit, imádom a közönséget, imádom Tabánit, imádom Amyt. *.*

2009. december 18., péntek

Elegem van...

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

Annyira, de annyira mérhetetlenül gyűlölöm. Már... gyűlölöm. Irritál, utálom, embert én még így nem akartam megölni, mint őt. Erősen le kell szorítanom a kezem, ha nem akarok valami olyat beírni, amivel úgy beletaposok a lelkébe, hogy abból az állapotból nem tud feljönni soha többet. Ölhetnékem van. Eddig orosz rulettet akartam játszani, magammal végezni, talán könnyebb lenne a világ, most gyilkolni van kedvem. Tök mindegy, hogyan. Felakasztani, felgyújtani, egy fegyverrel lelőni, megfojtani, vízbe, vagy csak pusztán, természetes módon, ciánt keverni az italába, tömény kénsavval szétégetni minden egyes belső szervét. És röhögnék. Röhögnék a hullája felett. Kacagnék. És örülnék. Boldog lennék. Felhőtlenül. Jó munkát végeztem. Nagyon jót.

Őrült vagyok... Vigyetek el. Örökre. Igen, itt ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék.

2009. december 17., csütörtök

Ez az élet...?

Régen írtam már hosszú bejegyzést. Időhiány, erőhiány, ihlethiány, válság. Nem tervezek most sem ömlengést, csak leírom, amit gondolok, és ami történik velem, és meglátjuk, mi sül ki belőle. Talán valamiféle reform lesz ez a bejegyzés, ugyanis így még nem hiszem, hogy beszéltem, inkább csak a problémáimat vetettem írásba, és gyűjtöttem egybe, hogy panaszkodhassak kicsit. Meg is tettem, most viszont megpróbálom a mesélős részt átvenni.

A napjaim eléggé érdekesek, manapság. Anya kórházban, indokokat nem részletezem, aki szeretné tudni, és akinek van joga tudni, annak úgyis elmondtam, a többiek meg nem érdekelnek. Antiszociális hozzáállás, de ez van, ezt kell szeretni. Iskolai hajtás, félév előtt, dolgozatok garmada, és a pihenést egy újabb dolgozattal ünnepeljük meg. Hoppá, kezdek megint panaszkodni? Lehet mégsem megy nekem ez a napi történések leírása, hiszen a jó megmarad, a rosszat meg... ki kell írnom magamból. Kezd nagyon elegem lenni a nyelvekből, de ezen kívül még mindig nagyon szeretem őket. Igen, ez paradox volt, tisztában vagyok vele, viszont ez a tényállás. Kétkedve várom a Csillag születik döntőjét, valószínű, hogy megint győzedelmeskedik a bunda művészete, eshetősége. Ezen kívül megalkottam egy karaktert is, és Amélie-re várok, hogy írja meg a kezdőhozzászólást, és elméletben majd utána játszunk, és meglátjuk, mennyire válik be maga az egész. Küzdöttem érte, de mások sokkal többet tettek le érte, amit itt, ezúton is köszönök nekik, hogy beáldozták magukat. Remélem, hogy nem hiába, és tényleg jó lesz a karakter, és azt is, hogy akarnak is majd vele játszani, hiszen ezért alkottam, hogy legyen egy olyan univerzális karakter, akihez nem kell igazán külön ihlet, hanem természetesen jön.

De... ami a legfontosabb, hogy Amélie igényeit teljesíteni tudjam. Igen, tudom, hogy magamnak kell a figuráimat megalkotni, de ettől függetlenül csak bennem van a megfelelési vágy, hogy ő tényleg, élvezze a játékokat, velem, bár remélem, hogy azért ez eddig is így volt, hiszen mindenki tudja, hogy ilyenekben nagyon érdekes felfogású vagyok, mivel gyűlölöm a saját játékomat, és a megalkotott kis szösszeneteimet. Úgy, összességében azt hiszem ennyit szerettem volna mondani. Majd igyekszem azért többet, és sűrűbben írni.