Hajmeresztő ötletek. Csupán egy furcsa tézis kerít a hatalmába, de olyan sebességgel, hogy feleszmélni sincs időm. Máris a képzetek titokzatos világának a részese vagyok, ott állok, magányomban, és azon gondolkozom, vajon ez a vég? De milyen vég? Sokféle létezik. Van úgy, hogy az embernek meg kell halnia az élete során, hogy utána csodával határos módon felébredjen, hogy az egész csak egy szörnyű álom volt, és a halál csak egy olyan vágy, amelyet nem szabad akarattal elérni. Egy olyan, amiben nincsen szükség társra, odaadásra, szép szavakra, csak arra, hogy mindenki elfeledjen, és az emlékek a törlődés útjára tévedjenek. Senki se gondoljon rám szánalommal, groteszk képzetekkel, melyeknek csonka vége az, hogy miért tetted ezt?
Az én emlékem ne éljen tovább.
A képzetek világa elkápráztató hely. Nincs benne semmi földöntúli, semmi földön kívüli. Hiszen mindent az emberi elme alkot, ami itt van, ami ezen a csodálatos vidéken terül el. A házak a gondolatokból épülnek fel, és a szerelmesek negyedében kedves, boldog, felhőtlen emberek integetnek felém, mint új ismerősre. Pedig tényleg most látnak először, eddig nem jártam itt. Azonban az örökkévalóság nem létezik, és ezen rész is lassan a végéhez közeledik. Az út véget ér, kénytelen vagyok bekanyarodni jobb kezem irányába. A negyed a sikátorokban vesz el. A házak roskadtak, feketék, korom járja át őket. Mellettem nem sétál senki, bereteszelt ajtók, és kideszkázott ablakok garmada díszíti a környéket. Valami furcsa halálvágy lesz rajtam úrrá, és mindezt nyomatékosítja az, hogy sikolyok hallatszódnak a falak mögül. Valakit kínoznak, és én talpra szökkenve próbálom betörni az ajtót, hátha tudok segíteni. De fejemben kósza hangok szólalnak meg:
– Rajta már nem tudsz segíteni.
Megrengető ez a pesszimizmus, mégis magától értetődő. Tovább kell, hogy menjek, azonban az út ismét véget ér. Egy rövid sávon haladok keresztül, mely átvezet a gyermeki boldogságon, az itteni gondolatok a gyermekkor szépségeit varázsolják előtérbe, amikor még nincsen gond és baj.
A halál után azt hittem, hogy nem jöhet rosszabb. Tévedtem. Lassan befordulok egy újabb negyedbe, mely a magányt jelképezi. Lényegében itt kell rádöbbennem a szomorú igazságra: van rosszabb, mint a halál. Sokkal. Klasszisokkal. És nem az a magány a szörnyű, amelyet az ember saját magának épít fel, begubózva. Hanem a természetes, amikor tudja, hogy senkire sem számíthat, holott azt hitte, hogy vannak olyanok, akiknek fontos a jelenléte, akinek fontos az, hogy mosolyogjon, aki nem akar a másiknak fájdalmat okozni, mégis megteszi. De talán ez az élet rendje, az olyat mindig sokkal könnyebb megbántani, akit szeretünk. Én is ilyen vagyok. És talán én vagyok erre a legjobban képes.
Az egyik ajtó tárva nyitva van. Belépek rajta, az oszladozó fal majd rám esik, de új gondolatokkal takarossá varázsolom. A lámpát felgyújtva bezárom magam mögött az ajtót, és várok. Várok.
Nekem már csak ez maradt.
Az én emlékem ne éljen tovább.
A képzetek világa elkápráztató hely. Nincs benne semmi földöntúli, semmi földön kívüli. Hiszen mindent az emberi elme alkot, ami itt van, ami ezen a csodálatos vidéken terül el. A házak a gondolatokból épülnek fel, és a szerelmesek negyedében kedves, boldog, felhőtlen emberek integetnek felém, mint új ismerősre. Pedig tényleg most látnak először, eddig nem jártam itt. Azonban az örökkévalóság nem létezik, és ezen rész is lassan a végéhez közeledik. Az út véget ér, kénytelen vagyok bekanyarodni jobb kezem irányába. A negyed a sikátorokban vesz el. A házak roskadtak, feketék, korom járja át őket. Mellettem nem sétál senki, bereteszelt ajtók, és kideszkázott ablakok garmada díszíti a környéket. Valami furcsa halálvágy lesz rajtam úrrá, és mindezt nyomatékosítja az, hogy sikolyok hallatszódnak a falak mögül. Valakit kínoznak, és én talpra szökkenve próbálom betörni az ajtót, hátha tudok segíteni. De fejemben kósza hangok szólalnak meg:
– Rajta már nem tudsz segíteni.
Megrengető ez a pesszimizmus, mégis magától értetődő. Tovább kell, hogy menjek, azonban az út ismét véget ér. Egy rövid sávon haladok keresztül, mely átvezet a gyermeki boldogságon, az itteni gondolatok a gyermekkor szépségeit varázsolják előtérbe, amikor még nincsen gond és baj.
A halál után azt hittem, hogy nem jöhet rosszabb. Tévedtem. Lassan befordulok egy újabb negyedbe, mely a magányt jelképezi. Lényegében itt kell rádöbbennem a szomorú igazságra: van rosszabb, mint a halál. Sokkal. Klasszisokkal. És nem az a magány a szörnyű, amelyet az ember saját magának épít fel, begubózva. Hanem a természetes, amikor tudja, hogy senkire sem számíthat, holott azt hitte, hogy vannak olyanok, akiknek fontos a jelenléte, akinek fontos az, hogy mosolyogjon, aki nem akar a másiknak fájdalmat okozni, mégis megteszi. De talán ez az élet rendje, az olyat mindig sokkal könnyebb megbántani, akit szeretünk. Én is ilyen vagyok. És talán én vagyok erre a legjobban képes.
Az egyik ajtó tárva nyitva van. Belépek rajta, az oszladozó fal majd rám esik, de új gondolatokkal takarossá varázsolom. A lámpát felgyújtva bezárom magam mögött az ajtót, és várok. Várok.
Nekem már csak ez maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése