Conclusion

London. Eljutottam ide is, életemen merengek, miközben a Temze partján nézem a folyóban úszkáló apró kacatokat. Kacatok, melyek már senkinek sem kellenek, mégis lehet, hogy valaha egy szív volt beléjük zárva. Bár lehet, hogy érdekes látvány lehetek, hiszen abszolút turistának tűnök, és mit keresek egy folyó mellett, amikor járhatnám az éjszakai életet rejtő várost, de nem, nem követem milliónyi ember példáját.
Elsétál mellettem egy kétes kinézetű alak, fekete ruhában. Valami hosszú kabátszerű, gallérja belelóg az arcába, így nem látom. Hátrafordul, majd szuggerál. Sóhajtok, és várok, hogy elmenjen, vagy valamit csináljon, nem bírom, ahogy a tekintete fúrja a hátamat, és égeti bele a lyukakat. Leül mellém. Nem tudom miért, de ő is elkezdi nézni a folyóban úszkáló lakatot, fémdarabokat, illetve egyéb hulladékot. Mert ezek már tényleg azok, nem lehettek fontosak. Amit eldobunk magunktól, az nem fontos. Vagy lehet csak azért dobjuk el, mert elfelejtjük, hogy erre nekünk szükségünk van.
Én nem dobtam el magamtól soha semmit. A tartalmától megfosztott chipses zacskók nem számítanak, de ami tényleg fontos volt, az még most is ott van valahol. Eltűnődöm azon, vajon fekete ruhás társam min gondolkozhat, nem ismerem, mégis foglalkoztat az, hogy mi járhat a fejében. Már szinte várom, mikor veszi elő a tőrt, majd szúrja a hátamba, és a bizonyítékot kihúzván engem belelök a folyóba, hadd süllyedjek a mélyére. Senki sem keresnek, idegen vagyok, turista.
- Szereted? – szólal meg, teljesen váratlanul, és a szó hatására odafordulok, majd vissza a folyóhoz. Egy követ markolok meg hirtelen, és dobom bele a fodrozódó víz birodalmába.
- Igen. Nagyon – fájdalommal telve mondom, majd hozzáteszem, mintha csak egy hőn kedvelt barát lenne, akinek kiönthetem a szívem, mert tudom, hogy úgysem adja tovább a titkot, a szavakat, mondatokat, melyek elhagyják az ajkaimat. – És elhanyagoltam.
- Még nem késő visszacsinálni. Csak bízz magadban, és mutasd meg neki – adja a tanácsot a bölcs, én pedig sóhajtok a nagyvilágba. Odafordulok ismét, és a fekete kabát már nincs mellettem. Talán csak ez is egy múló emlék? És itt is hagyott? A közelben nincs hasonló jellemleírású személy. Eltűnt. A folyóba nézek, de nem látom a testét.
Ami fontos, azt nem dobjuk el… Örökké a szívünkben élnek, és mellettünk lesznek, társként, egy egész életen át. És nem számít, hogy a tanácsuk egy otthoni szobában, vagy a Temze folyó partján jön elő. Mert mindenhez kötődik egy foszlány…